Reggel eléggé álmosan keltünk, de az előző este vásárolt cukorszirupban ázó, csokoládéval töltött és borított levelestészta egészen meglepő sebességgel alakult át energiává, és mire felöltöztünk és elindultunk, már egészen virgoncak voltunk és még csak a kávém sem hiányzott. Az előző napi délutáni melegen felbuzdulva szoknyában és rövidnadrágban nekivágtunk a városnak, immár térképpel, amin Dávid berajzolt egy körutat, ami a legtöbb bejelölt nevezetességet érinti. Erről néha kicsit le-le tértünk, ha láttunk valami érdekeset, de azért mindig visszamentünk rá és megnéztünk annyi templomot, amennyi kb 3 évre előre elég. Mivel vasárnap volt, sokban éppen mise folyt vagy az emberek a misére várva gyülekeztek előtte. Egykettőbe be is kukkantottunk, hallottunk egy igen elszánt prédikációból 2 percet, de hogy mire volt a nagy felindulás, azt sajnos spanyolul nem értettük. Azért a templomok szépek voltak kívül belül, bár az utcák meg a sok csempe még szebb.  

Az idő egyébként tényleg egyre melegebb lett, bár a séta legelején még leginkább csak a napon akartunk sétálni, mert bizony az árnyékban fáztunk. De mire pár óra múlva megnéztük az utolsó templomot is, és az itteni Colombuszról elnevezett parkban elmajszoltuk a szendvicseinket, már egészen kellemes idő volt. Ekkor azonban már mégiscsak elkezdett hiányozni a kávé, és nekiálltunk keresni egy szimpatikus kávézót. Azonban teljesen véletlenül betévedtünk egy kis kertbe, ami a házak között volt, gyakorlatilag egy üres telken, különböző fákkal, némi virágágyással és egy kis játszótérrel, ami nagyon tetszett nekünk. Egyrészt nagyon nyugodt volt, másrészt a szűk kis utcák után nagyon jó volt vére egy kis nyílt teret látni. Itt is üldögéltünk egy kicsit, és süttettük magunkat a nappal. Később aztán találtunk egy kávézót, ahol folytattuk a napon üldögélést, szürcsöltük a kávét, és úgy döntöttünk, benevezünk egy tapasra. Természetesen megint azt választottuk, amiről fogalmunk sem volt, hogy mi lesz, a neve Salmorejo, és hagyományos hideg paradicsomos krémleves. Nem paradicsomleves, mert igen halvány, és az ízéből nem derült ki egyértelműen, hogy ez egy paradicsomos valami, és elég fokhagymás is volt, de azért finom. 

Kávé után újult erővel vágtunk neki, elmentünk a Puente Romanora fényképezkedni. A híd túloldalán áll egy torony, és annak a tetején is voltak emberek, és úgy dontöttük, megnézzük, hátha be lehet menni. Kiderült, hogy egy kiállítás van bent, és csak 3 euróba került, úgyhogy megszavaztuk, és nagyon jól tettük. A kiállítás főleg makettekből áll, és a 12. századi itteni mór kúltúrát mutatta be, kihegyezve a dolgot az akkori arab tudósokra és bölcsekre, illetve a kereszténység és az itteni arab hatalom találkozására. Volt szó sebészeti eszközökről, arról, ahogy a keresztény és arab tudósok összeülnek, és arról, hogy egy rövid ideig az a cél lebegett az uralkodó előtt, hogy Córdobában békében egymás mellett éljenek az arabok, a keresztények és a zsidók, ki-ki a maga hagyományai szerint. A kiállítás szerint az akkori uralkodók törekedtek a párbeszédre, erre a korra többször is reneszánszként utalt.  A kiállítás nem felejtette el megemlíteni, hogy akkoriban az arab tudósok jártak elől a tudományokban, de pl az öntözőrendszereik és a földművelési technológiáik is hatékonyabbak voltak, mint a római korból örököltek, és hogy hatalmuk alatt a környék felvirágzott (vagyis még ha lehetett is volna, nem érte meg csak úgy elfoglalni a várost). Ezek után volt két makett, egy az Alhambráról, amit majd egy hét múlva fogunk megnézni, és egy a Mezquitáról, azaz a nagy mecsetről. Ez utóbbiban eredetileg nem nagyon volt más, mint egy négyzet alapú épületben 900 oszlop: az egész egy nagy tér volt amelyet csupán az oszlopok tagoltak, és csak a falain voltak egyéb díszítő elemek és a Mekka irányát jelző kis boltíves beugró. Mindkét makett úgy volt megcsinálva, hogy oldalt egy-két helyen be lehetett nézni, és az egészen olyan volt, mintha az ember az épület ajtajában állna. Szóval nagyon tetszett nekünk a kiállítás, informatív is volt meg hangulatos is. Végül felmentünk a toronyba és fényképezkedtünk.

Ezután viszasétáltunk a hídon, el a Mezquita mellett, és ekkor végre nyitva volt a kapu! Eddig csak kívülről csodáltuk az épületet, de mostazonnali hatállyal bementünk. Az épület belülről is nagyon szép, majdnem olyan mint a makett... kivéve hogy a nagy kúltúrák együttélése jegyében BELE építettek egy katedrálist. Ami magában nagyon szép meg minden, de hát az eredeti koncepciót, miszerint van egy jó nagy, megbontatlan tér, na azt teljesen önkrevágja. (Bocs Dóri, tudom, hog yneked nagyon tetszett, de nekem jobban tetszene, ha egymás mellett állna a kettő, nem pedig egymásban.) Úgyhogy megcsodáltuk a sok szép részletet, a katedrálisnak is tényleg voltak nagyon szép szobrai, meg pl olyan egy darab fából faragott díszes padjai, amit Hollandiában láttam többet, meg a Mezquita eredeti díszeiből is sok megmaradt. De az az élmény, hogy áll az ember egy oszloperdőben... na az nem lesz már sosem. A kétféle építészet annyira eltér szerintem, hogy nem lehetett volna ezt sehogyse jól csinálni. A mezquita eredeti koncepciója szerint annyi tájolás van, hogy az oszlopok közt csak az egyik irányban vannak ívek, egyébként a tér minden irányból ugyanolyan lenne, még a Mekka iárnyát jelző ablak sem különösebben nagy, csak sejtelmes fényével tűnik ki. Egy katedrálisnak meg vannak ívei meg szárnyai meg oltára meg minden, szóval ezer féle módon tagolja teret, irányítja a szemet. Úgyhogy nagyon jó, hogy láttam a makettet, mert azon meg lehetett érezni, hogy milyen lehetett eredetileg. 

Ezek után elmentünk megnézni a zsinagógát is, de sajnos a zsidók itt keleteurópai fogadóórákat tartanak, és a zsinagóga csak fél hatig lett volna nyitva, az meg már ekkora rég elmúlt. Úgyhogy a jóakarat megvolt, de erről sajnos lemaradtunk. Úgyhogy hazamentünk, pihentünk kicsit, aztán elindultunk vacsorázni. 

Először is kellett keresni egy megfelelő helyet, a séták során már láttunk párat. Volt a fejemben egy hely, ami előtt már kétszer elmentünk, de nem emlékeztünk pontosan, hogy hol volt. Egy idő után meguntuk a "térkép nélkül keresünk egy éttermet, amiről azt sem tudjuk, hol van" című játékot, és bementünk arra a helyre, ahova már korábban is invitált minket egy kedves bácsi, és ahol normális áron volt a szokásos córdobai vacsoramenü. Ugyanis a legtöbb étterem kínált menüt, amiben általában salmorejo vagy gazpacho volt, és nagyon sok helyen robo del toro, ami több angolnyelvű kiírás szerint bikafarok. eut nem nagyon hittem, gondoltam azolyan mint a püspökfalat, csak bikában:) Ezen a helyen sokféle ételből lehetett összeválogatni a menüt, én a gazpachot kértem és a bikafarkat, Dávd véreshurkát és rántott kalamárit. Amíg vártunk az ételre, már eldöntöttük, hogy ez egy pont jó hely, a pincér bácsi nagyon kedves és segítőkész volt, segített választani, volt neki rendes fél literes söröspohara, hozott egy kis olívabogyót, amíg vártunk, szóval jó volt. Az étel is finom volt, a gazpachom az igazából salmorejo volt meg némi nyers zöldség, mondjuk nem olyan ízes, mint a délutáni, Dávid véres hurkája is finom volt, de nem annyira fűszeres, mint egy otthoni (de nem is annyira rizses, és egészen sötét). És aztán jött a meglepi: a bikafarok, nos az tényleg farok (és nem a bika nyert); amolyan csigolyás csont közeiben van némi hús, ebből kaptam 3 darabot. ízre igencsak nyakszerű, mert hát ugye sok csont, a húsa viszont elképesztően puha volt, és sok zsír meg porc meg kollagén vagy mi volt rajta meg a bőr alatt meg a csigolyák végén. Az egész pörköltszerűen volt egyébként elkészítve, és sültkrumplit kaptam hozzá. Azt nem tudom, hogy ez tényleg bika volt-e, vagy annyit csaltak, hogy tehén, de hogy különleges darab hús, az tuti. A malackaraj blogon lelkendeznek mindig az inas cupákos húsokról, mint a marhapofa, na az lehet a bikafarokhóz hasonló: olyan izom, ami állandóan használatban van.  Szóval nagyon finom volt, és a sült kalamári is jó volt. Desszertnek választottunk córdobai süteményt, és valamit, aminek nem tudom a nevét, csak annyit tudunk róla, hogy a flanhoz hasonló. Ez egy hideg, híg vaníliás krém volt, egész finom. A cordóbai süti nem volt nagy szám, valami vékony édes töltelék körül vastag tömör tészta. Próbáltam kiszedni a bácsiból, hogy milyen töltelék akar az lenni, de nem sikerült, úgyhogy abban maradtunk, hogy cukorzselével tölött pocukros tészta. Végül pukkadásig tele hazagurultunk.