Reggel elindultunk megnézni a várost. Másik oldalon sétáltunk le, mint ahogy feljöttünk, végig erdőben, a várfal mellett. A völgy túloldalán láttuk, hogy ott is van egy hegy, és hogy ott kilátókban csüngenek emberek, úgyhogy először oda mentünk.

From Andaluzia

   Egyik hegyről le, másikra fel. Közben sétáltunk kertekben, kis utcákon, találgattuk, mi lesz ha esik? Megkerestük azokat a kilátókat, amiket a hegyről lefele láttunk, és megnéztük onnan az Alhambrát, meg a népeket, ahogyan az  Alhambrából néznek kifelé. Ez egy ilyen egymást nézős város:)

From Andaluzia

Azért ez a rész is nagyon hangulatos volt, voltak kis templomok a hegy tetején, meg sok kilátás, meg aranyos utcák, meg sok turista. egy kis téren ittunk egy kávét, didergő turisták közt. Aztán mentünk tovább, további templomokat nézni, és akkor bizony kérlelhetetlenül leszakadt az ég. Elkezdett ömleni az eső, mi pedig berohantunk az első kis kocsma teraszának teteje alá. Nagyon hangulatos kis kocsma volt, kértünk is végül két sört, amihez kaptunk egy kis tényérnyi gőzölgő paellát: pont amire szükségünk volt, hideg sör és forró étel. Ráadásul finom is volt!

From Andaluzia

Ezután lesétáltunk a hegyről, be a városba. Kinéztünk néhány templomot meg múzeumot, amit meg akartunk nézni, de minden zárva volt. Képzeljétek el, a templom ami bezár vasárnapra..... Úgyhogy alapvetően így jártunk, kóvályogtunk az üres városban, megnéztünk templomokat kívülről, múzeumokat kívülről, néha behúzódtunk az eső elől valahova.

From Andaluzia

From Andaluzia

 Emaitt persze folyó ügyeink szilárd alapra helyzése is elég körülményes volt, alkalmam volt kipróbálni egy hirdetőoszlop belsejében kialakított nyilvános wc-t. A kötelező katedrális egészen nagy, viszont körbe van építve, és ezért lehetetlen jobban szemügyre venni.

From Andaluzia

És bejutni meg persze egyáltalán nem lehetett. Szóval kóvályogtunk, a város meg egyre üresebb lett, az idő egyre hidegebb, és végül délután 4 körül úgy döntöttünk, hogy ebből bizony elegünk van. Úgyhogy visszamentünk az előző esti hamburgereshez, megint ettünk egy finomat, aztán hazamentünk a szállásra, immáron kocsival. A hazafelé úton, ahogy mentünk fel a szerpentínen a várhoz, nagyszerű látvány tárult elénk. Az egyik kanyarból az egész város látszódott, és nem is akárhogy. Már közel jártunk a naplementéhez és a szorványos felhőkön keresztül szétágazó fénynyalábok világították meg a tájat és a várost. Gyorsan meg is álltunk nézelődni.

From Andaluzia

Csak azt sajnáltuk, hogy nem tudjuk végig nézni a naplementét, mert olyan hideg és erős szél fújt, hogy még Dávid is zsebre vágta a kezeit. A szállásunkon, miután már kiolvadt annyira a kezünk, hogy a laptop touchpad-jét kezeleni tudtuk, megnéztünk két filmet, egész jókat. Ezután jó fáradtan, kissé vacogósan, mert fűtés az nem volt, ágyba bújtunk, hogy jól kipihenjük magunkat, mert másnap várt ránk az alhambra és a kicsit sem rövid hazaút Valenciába.

Ez nem sikerült teljesen tökéletesre, mert mivel Halloween éjszaka volt, a hostelben többen buliztak, és őrült hangzavar volt az ajtónk előtt, meg jött körülöttünk az épületből mindenhonnan. A papírfalak miatt amúgy is pontosan tudtuk hogy ki mikor és hány percig mosott fogat az épületben. Szóval nem igazán tudtunk aludni, majd amikor végül megelégeltem, és kidugtam a fejem az ajtón, hogy "knock it off, willya" akkor éppen egy mennyasszony rohant el a folyóson előttem, tűsarkúban, kezében fényképezőgéppel. Én sem lehettem szebb látvány: pizsiben, kócosan, félálomban, ahogy 3 nyelven méltatlankodom.

Reggel tehát összecuccoltunk, csináltunk pár szendvicset az isteni felvágottból és sajtból, amit 2 nappal korábban vettünk, majd kocsiba vágtuk magunkat, és irány Ronda. Ronda egy szép kisváros egy nagy hegy tetején. Egy nagy szakadék szélén áll, nem is értem kinek van kedve odaköltözni, nehezen megközelíthető, mindig tép a szél, és alig van 2 lépésnyi sík felület. Mindenestre ez sem az ókoriakat sem a középkoriakat nem zavarta, idetettek egy várost.

From Andaluzia

Először a város szélén álltunk meg, életre kávéztuk magunkat és megettük a szendvicseket, majd beljebb merszkedtünk,a turistás övezet felé. Ott jól összevissza járkáltunk, láttunk szép épületeket, bekukkantottunk templomba,

From Andaluzia

később pedig pisilés céljából voltunk a városi múzeumban is, ami a kőkortól mutatta be hogy aki éppen itt élt az hogyan élt.

De rondában mégiscsak az a legcsodálatosabb, hogy a szikla szélére épült. Csináltak is kilátókat, többet is, ahova ki lehet menni és megnézni körbe a tájat, 100 méterrel az ember lába alatt... nem mindennapi látvány. Főleg, ahogy az ember átnéz  a szomszéd kilátóra, és látja, hogy az emberek a szakadék felett, egy egészen nevetségesnek tűnő kis kiugrón vannak, szinte a semmin járnak. Aztán átmegyünk a másik kilátóhoz, és onnan nézve meg az első kilátó tűnik picinek, és a semmi felett lógónak.

From Andaluzia

From Andaluzia

Magában a sziklafalban is van egy nagyobb rés, azt egy 2 emeletes híd szeli át, odalent valami víz csobog. A repedésben galambok szállnak, majd megpihennek a sziklafalon, sok kis szürkés folt a sárga sziklán. Ha az ember kiált egyet, akkor visszhangzik mindenhonnan a hangja. Nagyon olyan érzés az egész, hogy az ember a semmi szélén ül.

From Andaluzia

De aztán persze kiderül, hogy a semmi nem annyira semmi, sőt annyira valami, hogy simán le lehet sétálni a város alá, a sziklafallal szembe, és megnézni onnan is. Na onnan aztán végképp irtó furcsának tűnnek a kis hangyák, akik 30 méterrel az ember feje felett pici fémdobozokban lógnak szinte a levegőben. Ugyanakkor a sziklafal mérete és hangulata elképesztő, és ekkor igazából még csak negyedútig vagyunk lefele, hátranézve még mindig szétterül a táj, látjuk az olajfaligeteket, az egyik domboldalban egy csacsi legelészik.

From Andaluzia

Itt csak ámultunk és bámultunk, meg persze fényképezkedtünk, Dávid itt némi technikai ügyeskedéssel egy egészen különlegesen szép képet tudott lőni.

From Andaluzia

Persze akármilyen szép volt itt, nem lehetett örökre itt maradni, úgyhogy visszamentünk  a városba és bóklásztunk egy sort, ekkor néztük meg a múzeumot is meg a városházát, meg egy templomot. A templomhoz lefele kellett menni,  aztán persze visszafelé meg felfele. Egy kis utcában szép kerámiák voltak kirakva, ott bementem a kis boltba, de egy egészen ijesztő bácsi fogadott, valamiért nem tudott rendesen beszélni. Igazából az a helyzet hogy azt sem nagyon értettem hogy most baj-e hogy bementem, vagy azt kérdezi, hogy mit szeretnék, úgyhogy inkább gyorsan kimentünk és inkább lefényképeztük Dávidot banditaként.

From Andaluzia

Ezek után pedig elindultunk Granada felé, mert hosszú út állt még előttünk.

Ahogy elhagytuk a várost, a táj gyönyörű volt, nagy zordon sziklák voltak mindenfelé. Szerencsére a spanyolok ezügyben nagyon figyelmesek, és az út mellett volt egy kis pihenőhely, ahonnan csodásan le lehetett fényképezni a tájat.

From Andaluzia

From Andaluzia

 Ezután viszont már tényleg belehúztunk. Természetesen most is eltévedtünk, csak ezúttal nem Granadában, hanem még jóval Granada előtt. Egy ponton ugyanis az út kettéágazott, és mind ahárom irányban ugyanúgy hívták. Próbáltuk a GPS-t segítségül hívni, de az meg nem találta a jelet. Szóval ott ültünk a nagy sziklás semmi közepén, és próbáltuk eldönteni, hogy jobbra vagy balra... és elsőre sajnos rossz felé mentünk, erre akkor jöttünk rá, amikor már ki volt írva, hogy 20 km és Malagába érünk. Egy ideig játszottunk a gondolattal, hogy ha már így eltévedtünk, benézünk Malagába is, de igazából csak a külvároson mentünk volna át, úgyhogy nem úgy látszott, hogy megérné. Végül szégyen szemre egyszerűen visszafordultunk. 

Végül már bőven sötétedés után érkeztünk meg Granada külvárosába. Ez szombaton volt, a 2 napos ünnep előtt, és nekünk kb egy almánk volt a hátsó ülésen. Viszont valahogyan nem volt kedvünk lehajtani az útról, hiába láttuk a Carrefourt meg az Auchant. Gondoltuk, majd ha megérkeztünk, akkor keresünk valami boltot. Hát ez volt amiben nagyon elszámoltuk magunkat.

Amikor beértünk a városba, a GPS természetesen jól megmondta, hogy forduljunk balra ott, ahol le volt zárva az út. Nem baj, gondoltuk, kivételesen nagyjából tudjuk, hogy hol vagyunk, majd a következő sarkon. És ezzel szépen belehajtottunk egy isteni, szombat esti, röpke másfél órás dugóba. Ugyanis valamit eltereltek, vagy lezártak vagy nem tudom, és az El Corte Inglés és a mellette lévő színház forgalma mind ügyesen befolyt 4 sávból egy hátsó kis 1 sávos utcára. És mi ott araszoltunk ebben, már arra gondoltunk, hogy én kiszállok, bevásárolok és 10 méter múlva utolérem a kocsit:) de ezt nem mertük megjátszani, hát inkább végigültük a dugót.  Végül csak valahogy kiverekedtük magunkat belőle, és végre úton voltunk a szállás felé. A szállás az Alhambra mellett volt, az Alhambra meg a hegy tetején, több hatalmas parkoló meg egy temető társaságában. Természetesen fogalmunk sem volt, merre kellene menni, a temetőnél kérdezősködtünk, ekkor már este 9 is elmúlt. Végül csak megtaláltuk a hostelt, Dávid kidobott a bőrönddel, és valahol lerakta a kocsit. A hostelben természetesen a 2 napos ünnep miatt kavarc volt és hát a személyzet is inkább ideges volt mint segítőkész, nem is értékeltük eddig, hogy Sevillában milyen szerencsénk volt a sok kedves lelkes angolul beszélő fiatallal. Mindenesetre egyrészt örültünk hogy végre megérkeztünk, másrészt maga a hely az kb olyan volt, mint valami szocialista tábor, egyen kocka szobákkal, emeletes vaságyakkal, papírfalakkal.
Gyorsan ki is akartunk kerülni innen, meg éhesek is voltunk, szóval érdeklődtünk a portán, hogy hol lehetne parkolni, meg hol lehetne bevásárolni. Ez utóbbira azt a választ kaptuk, hogy szombat este van, 2 napos ünnep előestéje, mégis mit gondolunk.  ebben természetesen igazuk volt, de ez akkor sem segített sokat. Végül úgy döntöttünk, hogy levisszük a kocsit a városba, és ott keresünk egy parkolóhelyet (az Alhambránál ugyanis a kedvezményes parkolás is annyiba került volna egy éjsazkára, mint a szoba kettőnknek), és majd ott találunk valami boltot. Így is tettünk, bár  rendes boltot nem találtunk, csak kínai zöldségest meg olyan kínai éjjelnappali boltokat, amiben hűtést nem igénylő konzerv kaják voltak. Úgyhogy bevásároltunk ebből, szerencsére a zöldségesnél kenyeret is kaptunk.
Aztán elkezdtünk visszafele sétálni, és egy sarkon megláttam a táblát, hogy hamburger, sültkrumpli, sör 5 euró, és tudtam, hogy végre meg vagyunk mentve. Beültünk és életre ettük magunkat, kedves volt a pincér srác, végre nem áztunk, végre nem fáztunk, a sört pedig igencsak megérdemeltük. Azt is megtudakoltuk, hogy lesz-e óraátállítás és merrefelé. Úgyhogy némileg megnyugodva és kisimulva visszasétáltunk a szállásra. Ehhez átsétáltunk Granada belvárosának egy részén, úgy kell elképzelni, hogy a Deák térről indul felfele a Várhegy, van erdős oldala meg városos oldala. Szóval végülis ez is elég szép volt, csak fáradtak voltunk.

Amikor hazaértünk, próbálgattuk a netet, de az nem volt. Lementünk a portára, ahol a morcos nénik eltűntek, helyettük egy kedves olasz bölcsészkinézetű srác volt, mondta, hogy ő az éjszakai ügyelet. Internetet ő sem tudott varázsolni (gyanúnk szerint lehalt a router és senki nem érezte magát felhatalmazva ahhoz, hogy újraindítsa), úgyhogy inkább kimentünk vele elszívni egy cigit. Elmondta, hogy végzett az egyetemen, és most utazgat, és az előző éjszakai portás eltörte a lábát és most 2 hónapig itt fog dolgozni, és nem tud semmit. a lényeg, hogy tudott angolul és jó volt kicsit beszélni valakivel aki nem volt ideges, viszont segítőkész volt, ha nem is hatékony. Aztán elbúcsúztunk és elmentünk aludni.

Sziasztok,

jór rég nem írtunk, ami miatt elnézést kérünk a rendszeres olvasóktól. Az a helyzet, hogy amióta visszajöttünk az Andalúziából, csak futunk a teendőink után, és egyáltalán nem volt időnk blogolni. De most itten éppen nemzeti ünnepek vannak (a spanyolok nagyon ügyesen kettesével csoportosítják az ünnepeiket, 2 nap különbséggel, így a két ünnepnap közti napot is kivehetik, ez egy nemzeti hagyomány, az a neve, hogy híd, és azt jelente, hogy egy napra nem éri meg bemenni dolgozni:)), szóval egészen jövő péntekig nincs suli, és rengeteg időnk lesz bepótolni a blogot. Jó sok minden történt, mert itt volt anyu, meg itt volt Dávid unokatesója, Gábor, és legutóbb pedig egy volt sztakis kollégánk, Matyi. Mindhármukkal jártuk a várost, láttunk szépeket, ettünk finomakat. Mindent meg fogunk írni részletesen. Addig is, előételként elolvashatjátok Matyi beszámolóját a látogatásáról. Matyi egyébként Párizs mellett lakik, és szabadidejében sokat utazik, amiről blogot is vezet, ennek a legutóbbi fejezete a valenciai látogatása. ide kell kattintani: ile-de-france.blog.hu/2010/12/04/valencia_7  Vannak a postban szép képek meg videó arról ahogy egy lehetetlen tengeri lényecskét próbálunk civilizáltan enni. 

 Cádiz egy kikötöőváros, egy pici félszigeten van, amit csak egy keskeny földnyelv köt a parthoz. Az egész olyan kicsi, hogy helyenként nem lehet 3 utcánál messzebb kerülni a parttól. Nem tudom, hogy az óceán vagy az aktuális időjárás miatt volt-e de állanódan tépett a szél, alig győztünk menekülni előle. 

A fő élményünk Cádizzal kapcsolatban, hogy olyan volt, mintha az egész város le lett volna zárva felújítás miatt. A régi római színházat és az új, modernet sem tudtuk megnézni, mert éppen csináltak rajta valamit. Ennek ellenére a város leginkább ütött-kopottnak tűnt, főleg Córdoba frissenmeszelt középkoriságával összevetve. Persze biztosan a sok sós pára meg a szél nem segít az állagmegóvásban. Másrészt, itt nem nagyon van hely arra, hogy az új város körbenőjje a régit, így itt nem is nagyon volt klasszikus óváros. Persze a parton voltak régebbi építmények,meg sok icipici kanyargós utca, de ott is voltak új épületek, meg iskolák, meg boltok, meg piac, meg körülötte árusok, de nem turistabüngyürke-árusok (ezek behúzódtak a szél elől a templomokba), hanem ócskakínairuha-árusok. Szóval működő, szűk utcákon tekergő, szél elől menekülő város.

Reggel kocsival közelítettük meg a várost, és egy parkolóban hagytuk az autót. Utána addig mentünk befelé, amíg először egy térképre, utána pedig egy kávéra nem tettünk szert. Igazi kávézót (értsd nem kocsma) csak a városházával szemben találtunk, ott éppen elegáns emberek vártak láthatóan egy esküvőre. Itt terveket készítettünk, és nekiindultunk. Először megnéztük a kötelező katedrálist, ami nem volt olyan nagyon szép, de van kriptája,így a templom összes tehetős jótevőjének a nevét elolvashattuk márványtáblákon. Itt találtuk ezt a figyelmes felirtatot is:

From Andaluzia

Ezek után a szokásos templomtól templomig tartó sétát folytattuk, időnként kimentünk a partra nézelődni, de annyira fújt a szél, hogy inkább csak a házak között bujkáltunk. A házak közt viszont a szűk utcákon sok ember volt, sok autó és kevéske hely. Egy cukrászda kirakatában láttunk sok egyforma csőszerű édességet, amik mindenféle fajtában voltak. Úgy döntöttünk, hogy ez helyi specialitás, és vettünk egy kávésat meg egy narancsosat. Kiderült, hogy ez valami szent valaki valamiyen ünnepe alkalmából készült édesség, de már a nevét elfelejtettem. Maga a cucc viszont a szokásos mandulás cukros túlédes izé volt, sajnos nem volt olyan finom, mint amiylen jól kinézett nagy halmokban a kirakatban. Jártunk a piacon, átmentünk keresztbe, és láttunk sok nagyon izgi halat, pl egy hatalmas egész vörös tonhalat.

From Andaluzia

Teljesen véletlenül itt összefutottunk két lauderes ismerőssel, az első magyarokkal, amióta Spanyolországban vagyunk. Ők is éppen ugyanazt az andalúziai körütat nyomták, mint mi, csak ők Cádizt hagyták a végére, Granadát már látták. 

A piac után mentünk tovább és megnéztük a part menti építményeket, főleg bástyák maradványait, Van egy várféle az óceánban is, amire még egy kis földnyelven lehet kisétálni, de fél út magasságából már úgy tűnt, hogy az is zárva van, így visszasétáltunk. Aztán mentünk tovább, amíg nagyon nem kellett pisilni, és akkor szerencsére szembejött valami kultúrális központ, teremészetesen Reina Sofia. Az épület maga belülről nagyon kellemes volt, és főleg, volt benne egy tök jó szoborkiállítás. Valami cádizi származású szobrász munkái voltak kiállítva, amik nagyon tetszettek nekünk, és örültünk, hogy találtunk valami érdekeset végre. Meg valamit, ami nem volt zárva.

From Andaluzia

Aztán mentünk tovább, és kősbb megtaláltuk a Cádiz múzeumot is, amiben egészen a római kortól fogva voltak mindenféle tárgyi emlékek összehordva. Sajnos annyira ez sem volt izgi, gyorsan átrohantunk a szűzanyák és kisdedek erdején a modern részig, de sajnos ott sem voltak jó darabok. Illetve egy volt: a korábban látott szobrász egyik leghíresebb műve is ott volt. Később az utcán láttunk egy tökjó szobrot, egy nyitott lakat, amin a lakat szárának a vége tollhegy alakú: emlékmű a sajtószabadságank, vagy valami ilyesmi. 

From Andaluzia

Ezek után már viszafele vettük az irányt, de azért gondosan útbaejtettük azt az utcát, amelyiken a város minden második villanyoszlopán lévő plakát szerint Rodin kiállítás van. Ezzel szerencsénk is volt, miközben a város éppen a délutáni sziesztájából ébredezett, mi a kiállított szobrokat csodáltuk. Igazából nem hittük elsőre, hogy az igazi Rodin-eket csak úgy kirakják az utcára, de aztán arra jutottunk, hogy egy bronzszobornak többet is ki kell bírnia, mint pár hetet egy álmos kisváros sétálóutcájában. Természetesen ott volt a Gondolkodó is. 

Összeségében sajnos Cádiz nem volt olyan nagy élmény, nem volt sok látnivaló, nem volt kellemes ott lenni (a wikipedia szerint sok kis terecske van a városban, na ezekből egyet sem sikerült megtalálnunk), lerobbantak voltak  házak, tépett a szél. 

Viszont nagyon eltökéltek voltunk, hogy ha már itt vagyunk az óceán partján, akkor valami finomat szeretnénk enni.Hazafelé Cádizból a kocsiból láttunk egy Popeye nevű éttermet, ami valamiért érdekesnek tűnt. Megnéztük neten, bíztatóakat írtak róla, úgyhogy este 9-kor kocsiba ültünk és odamentünk. Ugyan egy árnyalattal drágább volt, mint szerettük volna, de azért maradtunk, és nem bántuk meg, mert nagyon finomat ettünk. Én sima rántott tintahalkarikákat kértem, Dávid pedig valami halat, "a la Popeye". A hal neve spanyolul Utra, na ez nem sokat mondott nekünk, utólag megnézte Dávid, és állítólag tengeri keszeg. Na ettől sem vagyunk okosabbak.  Lényeg, hogy a tintahalam a környékről származott, és az Utra is a környék jellegzetes étele. Ráadásul isteni finom volt a hal, valószínűleg eredetlieg sóval sütve, és valami remek finom pikáns szósszal volt leöntve. A két kaja kettőnknek pont elég volt, remekül jóllaktunk. Ráadásul a hely meg a  kiszolgálás is kellemes volt, szóval igencsek elégedetten távoztunk. 

A hétvégén  adtuk rég várt magyar vacsinkat Nizarnál és Rosinál. Próbáltunk failsafe, de ízletes és magyaros ételeket választani. Végül a menü a következő volt:  rakottkrumpli, sertéspöri galuskával, tejfölös uborkasaláta, almáspite. A fogások finomra sikerültek, találtunk nagyon finom kolbit a krumplihoz, Dávid varázslatos pörit főzött, az uborka meg olyan finom itt, hogy szinte kár volt megfűszerezni. Sajnos a galuska valamiért szétesett, amit nem értek, mert híres vagyok a jó galuskámról.

Összességében nagyon ízlett minden a többieknek is, és azt is mondták, hogy ezek az ételek nagyon különböznek az övékétől. Pl  rakott ételek egyáltalán nincsenek náluk. (Mondjuk a rakottkrumpli az a tejföltől eltekintve majdnem ugyanaz, mint egy kolbászos tortilla espanola, azaz krumplis omlett.) És az is furcsa volt nekik, hogy az uborkasalátát a pöri mellé esszük, nem előtte vagy utána. Főzési szempontból arra kellett rájönnünk, hogy a magyar konyha nem csak kiránt vagy pörköltszaftba forgat mindent, hanem a végén még le is önti tejföllel: majdnem egy liter tejfölt elhasználtunk. Az almáspite is érdekes kísérlet volt, mivel az eddig megkóstolt spanyol édességek ugyanis mind nagyon édesek voltak, és általában mandulából és cukorból készülnek. Gyakorlatilag a marcipán változatai. Ezt meg is említettük, mire Rosi azt mondta, hogy csak most, mert Karácsony van:) (Errefelé a karácsonyi szezon októberben kezdődik, és az emberek már akkor elkezdenek édességet vásárolni.) Meg mert az arab édességek ilyenek, és átvették.  Mindenestre a savanykás almáspite ennek pont az ellentéte. Rosinak pedig az alma-fahéj párosítás is új volt, de nagyon tetszett neki. (Egyébként nagyon nagyon nagyon finom almából csináltam, hatalmas, harsogós, tökéletesen savanykás és zamatos almákból, aminek annyi leve volt, hogy 3 decit(!) le kellet szednem a pépről, különben eláztatja az egész pitét.)

Viszont Rosiéknál volt turrón, ami szintén hagyományos karácsonyi édesség és szintén mandulából készül, és nem tudom mi magyarul, de azt tudom, hogy amikor anyuék voltak Izraelben, akkor  hoztak iylet, csak asszem pisztáciával, és az nekem nagyon ízlett, és most is. Ez valami kemény fehér izé két ostyalap között, amiben egész mandulák vannak, és ez nem annyira édes. Van csokis meg kókuszos meg mindenféle változata, én csak a simát kostóltam, de ezen tudnék élni:) Lehet, hogy ez a Pál utcai fiúkból ismert törökméz? 

Sevillában még egy turistalátványosságot nem néztünk meg, ez az Alcazar. Felkészületlenségünkre jellemző, hogy fogalmunk sem volt, hogy mi ez, csak azt láttuk, hogy sorok vannak, és még szerda este mondták a többiek a vacsoránál, hogy azt azért ne hagyjuk ki. Úgyhogy délelőtt, mielőtt elindultunk volna Cádiz felé, megnéztük az Alcazart, ami egy királyi palota, és igazi arab építészet, és igazából nem értem, miért az Alhambrába járnak az emberek. Teljesen váratlanul ért minket a sok díszítés, a termek, a kertek, gyönyörű volt az egész, szó nincs rá, annyira. Teljesen tátva maradt a szánk. A termek közt oszlopos ajtók, és minden íven másmilyen volt a díszítés, egyszerűen nem volt két teremben ugyanolyan. Az ember állandóan a nyakát nyújtogatta felfelé. Az udvarocskák is gyönyörűek voltak, békések, zöldek, szökőkutasak. Szegény Dáviddal kb minden csempét le akartam külön fényképeztetni, egy kicsit morci is lett, de aztán látta, hogy komolyan gondolom:) tényleg lenyűgöző volt az egész. A palota mögött van egy hatalmas kert is, illatos növényekkel, nagy fákkal, sövénylabirintussal, meg angolkerttel. Ez a múlt századokban működő intézmény volt, fontos dokumentumok keltek ezekben az épületekben, amiket szerencsére bölcsen meghagytak, illetve restauráltak, és most igazán nagyon pompásak. Az a helyzet, hogy most nem nagyon tudok mondani mást, mint hogy nézzétek a fényképeket, mert ezt elmesélni úgyse lehet. Maga az Alcazar olyan, mint egy oázis, mert az egész nagyon tágas, a város maga meg olyan pici szűk utcákból áll, hogy egy biciklista is alig fér el. és nyaranta nyilván őrjítő meleg van (ha október végén melegünk volt, mi lehet itt augusztusban?), ez a palota meg csupa árnyas fa, hűs udvar, csobogó víz.

Teljesen boldogan és feldobva indultunk Cádiz, illetve szálláshelyünk, La Barrosa felé. Most a táj nem volt annyira hűde, és természetesen eltévedtünk, de hát ez már kezdett megszokottá válni. Viszont amikor rmegérkeztünk a szállásra, akkor nem voltunk annyira elragadatatva. Ugyanis ez egy partmenti nyaralófalu, és ősz lévén teljesen kihalt volt, pont olyan, mint Siófok télen. A szállásunk tényleg a tengerparton volt, egy étterem fölött volt néhány szoba. Sajnos ez nem volt igazi hostel, szóval a Sevillában megszokott kényelemről, mint pl asztal, tányér, hűtő, le kellett tennünk. Azért nagyon kedvesek voltak itt is, eligazítottak a szupermarket felé, és nem sértődtek meg, hogy a tartózkodásunk alatt végig nem rendeltünk semmit az étteremben. Úgy döntöttünk, hogy az, hogy még ilyenkor is kivesszük a szobát, az nekik talált pénz, és nem zavartattuk magunkat, kempingeztünk:) Meg azért az sem semmi, hogy az emberé kb a egész kies, szélfútta óceánpart.  Van azért ennek is egyfajta vad szépsége. 

From Andaluzia

Úgyhogy lepakoltunk, majd elmentünk sétálni az óceánpartra. Azért nagy élmény ez, az óceán elég hangos, meg hullámzik meg hideg, meg fúj a szél mindig, tépi a pálmafákat. Gyűjtöttem kicsit kagylót, és mezítláb sétáltunk a homokban. Amikor hűvös lett, elmentünk eg ynagyobb boltba és bevásároltunk ezt azt, vacsira, meg egy üveg bort is vettünk. Otthon aztán rájöttünk, hogy se poharunk, se bornyitónk, úgyhogy mé gyorsan kerestünk egy környékbeli kisboltot, ahol vettünk kellékeket. De ez azért nemvolt olyan egyszerű, mert főleg bezárt étter,ek voltak körben, és ez is egy amolyan strandfelszerelés-szárazelem bolt volt.

Mindenestre mindezekkel felszerelkezve kiültünk a teraszra és berendezkedtünk az esti programhoz: naplemente az óceán felett. A felhők és a szél ellenére ez csodásan sikerült, megittunk egy üveg finom bort, ettünk hozzá isteni sajtot, és néztük, hogyan változik az ég, hallgattuk a hullámokat ahogy a partnak futnak. Csend volt, csak a szél és a hullámok voltak, és mienk volt az egész. 

From Andaluzia

Este aztán már elég hideg volt, úgyhogy csak bevackolódtunk a szobába, és sorozatokat néztünk (amit otthon is szoktunk). Kellett egy kis pihenés. 

Mivel az épületeket már mind megcsodáltuk, szerdán múzeumos túrára indultunk. Első utunk a Plaza del Toros-ra, azaz a bikavidalok helyszínéül szolgáló arénába vitt. Ilyen van ugyan minden városban, de pl a Valenciait márciusig felújítják, és Sevillában amúgy is nagy hagyománya van a bikaviadaloknak. Maga az épület igen impozáns, de ami sokkal érdekesebb volt, hogy egy kedves és lelkes hölgy két nyelven tartott idegenvezetést, úgyhogy már tudjuk, hogy nagyjából hogyan zajlik egy bikaviadal. Először is, igazi ülések nincsenek, csak kőpárkányok. Aztán a helyek ára aszerint változik, hogy milyen közel van a sor az arénához, és hogy a napos vagy az árnyékos oldalon van-e. Az arénára körben kapuk nyílnak, mindennek van egy külön: az élő bikának, a halott bikának, a diadalmas matadornak meg a sérült matadornak, stb. A viadal úgy megy, hogy először bejön a torreádor, és 5 percig ismerkedik a bikával, aztán jön a picador, akinek egy hosszú lándzsával legfeljebb 3-szor meg kell döfnie a bikát. Hogy hányszor döfi meg, azt a matador dönti el. Aztán jön másik 2 ember, akiknek 6 kisebb tőrfélét kell a bikába szúrniuk (ezek díszesek és lógnak rajtuk mindenfélék) és a végén visszajon a torreádor, aki immár matador, és egy karddal leszúrja a bikát. Kicsit barbár mulatság, de a művészet elvben ott van, hogy a torreádor nagyon szépen mozog. Ebben is voltak nagyszabású alakok meg újítók, ezekről is hallhattunk.  Viadalonként 6 bika van, ennek a fényében a bikafarok egész köznapi eledel lehet errefelé. Ezek egyébként speciális, erre a célra vadon nevelt bikák.

From Andaluzia

Külön élmény volt, hogy a spanyol nyelvű idegenvezetésből majdnem mindent értettünk:) ami még nagyon tetszett nekem, hogy minden évben plakáton hirdetik meg a bikaviadalok időpontját és szereplőit (azt is, hogy kinek a bikái lesznek), és ezek a plakátok nagyon szépek. A legtöbb, amit láttam, felismerhetően egy-egy híres festő stílusában készült, volt Klimt-es, Chagall-os, itt meg lehet nézni: https://www.plazadetorosdelamaestranza.com/ , a felső sorban vannak a képek, rá lehet kattintani, és a Carteles menüpont alatt is van pár.  

Az aréna után az itteni lumúba mentünk, ami a folyó túlpartján van, egy kortárs művészeti múzeum. Később megtudtuk, hogy a múzeum egy régen kolostornak használt épületben van, és láthatólag egy régi csempegyár mellett, voltak nagy gyárkémények. Maga a kiállítás nem volt annyira nagy durranás, de  azért voltak jó részei, ezek főleg arról szóltak, hogy miylen ember is a művész, voltak grafikák, meg egy mindenen alkotó szobor, meg egy stopmotion animácós film, aminek a kellékei is ki vannak állítva, és amiben természetesen ott van a művész, ahogyan átfesti a művet amiben ő maga van. szóval egész befogadható volt. 

From Andaluzia

Kicsit rossz volt, hogy az épületek elszórva voltak, és hosszan kellett tekergőzni egyikből a másikba. Viszont mivel ez egy kolostor volt, volt egy igen szép templom része is.  A múzeum után úgy éreztük, feltöltődtünk kultúrával, ellenben üres a hasunk, így hazamentünk, és ebédeltünk egy jót, meg napoztunk a tetőn.

From Andaluzia

 

Az a csodás ebben az ilyen hostelben, amiben csak úgy el lehet lenni. Van tetőterasz, konyha, és közös helységek, szóval az ember reggel ihat kávét, délben főzhet magának ebédet, vehet romlandó dolgokat, mint pl friss gyümölcs, meg sajt, meg ha nyugiban akar kicsit lenni, akkor az ágyánál kényelmesebb helyen is ejtőzhet. Szóval ez nagyon jó volt:)

Ebéd után pedig megnéztük a katedrálist, ami már kívülről is nagyon gyönyörű. Eredetileg ez is mecset volt persze, de igen hamar felszentelétk templomnak, és át is építették, úgyhogy a mecset jellegét mostanra kb 3 ablakív őrzi. Kivételesen ezt cseppet sem bántam, ugyanis ez a katedrális belülről is lélegzetelállítóan szép. Hatalmas, fenséges, de remekek az arányai, jók a fények bent, szépek a díszítések. Kicsit belehallgatóztunk egy angol idegenvezetésbe, kiderült, hogy itt szoktak esküdni a királyi család tagjai, és itt vannak Kolumbusz földi maradványainak maradványai is. Volt továbbá gyönyörű orgona, gyönyörű padok, és az egyik kupola alá letettek egy nagy nagyítós tükröt, és abban nézegethette azt az ember, ami a feje fölött volt egyébként. Fel lehetett menni a harangtoronyba, amit Giraldának hívnak, ami amolyan szélkakasfélét jelent, mert a tetején van egy pallosos figura ami tényleg szélkakas. A kilátás a harangtoronyből isteni volt, és oldalt minden emeleten volt egy kis ablak, és azokon lehett látni a katedrális külső díszeit elég közelről.

From Andaluzia

Fent egyébként tényleg voltak harangok, és nagyon drukkoltam, hogy ne akkor szóljanak, amikor fent vagyunk. Sevillában nagyon sok templomban harangoznak, és azok közel vannak egymáshoz, és kicsit késnek vagy sietnek az óráik, szóval pl óra hétkor is kongatott valaki negyedet. Egész órakor meg egyszerűen hangzavar van, és a csúszások miatt olyan, mintha másfél percig harangoznának. 

A katedrális után már csak egy múzeum volt nyitva, a Flamenco múzeum, ami egy olyan kiállítás, ami a flamenco történetét meg jelentőségét meg nagy alakjait akarja bemutatni. Állítólag interaktív, ez azt jelentette, hogy nyelválasztó gombokat nyomogathattunk. Azért volt pár érdekes filmrészlet, láátam kb 10 percnyi flamenco videót, de sokkal okosabb nem lettem, azt hiszem, az ideális kiállítás egy amolyan kakókoncert lenne, kamarazenekar hellyett egy táncssal. Itt egyébként van minden este show, de sajnos szabad hely már nem volt. 

Úgyhogy hazamentünk a hostelbe, ahol este egy közös vacsis buli volt, amire más hostelekből is jöttek emberek. A mienken kívül is van néhány hátizsákos turistáknak való hostel Sevillában, ezekben szerveznek programokat, pl a hétfőn kihagyott tapaskörutat, közös kocsmázást, városnéző körutat, vagy mint most, közös vacsit. Megismerkedtünk pár amerikai lánnyal, meg aztán egy új-zélandival, meg két urugayi sráccal. Mindegyikük sokkal hosszab időre jött, mint mi, 3-4 hónapokra. Ők egy városban nem 2-3 napot, hanem akár 1-2 hetet is eltöltenek, aztán mennek tovább. Az új-zélandi lány csak 18 éves, és 7 hónapot utazgat európában tök egyedül, és ez náluk tök ok, a tesói is csinálták. Mi az uruguayiakkal egyetemben ledöbbentünk. Egy másik, kínai-amerikai lány elmondta, hogy "European studies" szakon tanult, ami bevallása szeint "bullshit", azaz csak összeolvasnak mindenfélét, és egyébként pincérnőként dolgozik, amivel tökjól elvan, de ezt most határozatlan időre felfüggesztette, amíg utazgat kicsit, most tart 3 hónapnál. Vol egy másik amerikai lány is, aki Franciaországban tanul cserediákként. Szóval jó kis társaság volt, megbeszéltük, hogy akik egyedül utaznak, azok nem félnek, illetve mindenhol találkoznak emberekkel, és sokszor ismerősökkel is. Viszont mindenki nagyon fáradt, mert utazás közben mindenki sajnál egy napot végiglustulni és kipihenni magát. Igazából eddigre mi is eléggé fáradtak voltunk Dáviddal, persze szerintem mi több mindent is nézünk meg egy nap, mint a hátizsákosok. De mi tudtuk, hogy visszamegyünk Valenciába pár nap múlva, a többiek meg úton lesznek még hónapokig. 

Összességében ez egy nagyon jó nap és egy nagyon jó este volt, jó volt a kaja, jó volt a társaság, és nagyon elégedetten dőltünk ágyba. 

A szálláson kapunk reggelit, aminek fő vonzó ereje a kávé. Így azért egészen más elindulni. Sevillában 2 teljes napunk volt, Dávid tehát fogta a megérkezésünkkor szerzett térképet, amin természetesen rajta volt az összes turistalátványosság, és bejelölt egy szép nagy körutat, ami kb a látnivalók felét fedte, ez volt az első napi terv.

Mielőtt azonban ennek nekiláttunk volna, elmentünk meglátogatni a kocsit, ami a szállástól kb 15 perces sétára van, de már a turistás részen kívül. Nagyon optimistán megint rövidnadrágban meg szoknyában vágtunk neki, és hát vacogtunk reggel rendesen, de a délutáni nap később mindenért kárpótolt. Miután meggyőződtönk róla, hogy a kocsi rendben van, elkezdtünk visszafele sétálni, de mivel nem nagyon siettünk, egy park felé vettük az irányt. Itt aztán egy szép épületre lettünk figyelmesek, az volt ráírva, hogy Capitania Central, volt egy nyitott kapu is rajta,  amin kicsit belógtam, és láttam, hogy az épület belülről csuda díszes, sőt, a másik oldalán ki is lehet menni egy fékör alakú térre, amin turistának kinéző emberek császkáltak. Ekkor derült ki, hogy véletlenül a Plaza de Espana-ba keveredtünk, ami egy fő turistaattrakció és építészeti műremek, és valóban csudaszép. Sok konkrét infót nem tudomk róla, ez egy palotaszerűség, amit valamikor az első világháború alatt építtettek, vagy a világkiállításra, nem tudom, a léyneg, hogy arra is szolgál, hogy Spanyolország tartományai bemutatkozzanak. A félköríven belül kis beugrók vannak végig, mindegyiken egy spanyol tartomány vagy várso neve, a falon csempére festve egy fontos jelenet a város történelméből (a valenciain pl Jaime király bevonulása), a fal előt a földön egy térképrészlet, a kép körül díszes csempék körbe. 

From Andaluzia

Az udvaron egy kis tó van és 3 díszes, csempével kirakott híd. Az épületben a felső szinten is van 3 balkon, szintén csempével kirakott oszlopokkal, és belül is minden lépcsőházat csempe borít (mindegyikem másféle), és a mennyezet kazettás... igen impozáns épület. (Erről és moskról is lesz majd panorámakép is, de Dávidnak az otthoni gépére lesz szüksége ahhoz, hogy ezeket összerakja, szóval várható majd egy panorámaképes post.)

Miután kigyöröködtük magunkat a Plaza del Espanaban, elindultunk az óváros felé. Az úton kívülről megcsodáltuk az itteni bikaviadalokhoz használt arénát, de miután a tömegtől azt se látuk, hog ybent mit lehetne látni, továbbmentünk. A belvárosban rátértünk a kijelölt útvonalunkra, és rögtön elénk akadt a Szépművészeti Múzeum, ami ráadásul inyegenes is volt, úgyhogy bementünk. A múzeum kis udvarokat körülölelő épületekben van 2 emeleten, úgyhogy itt nem labarintusban kacskaringózik az ember, hanem hosszú termekben meg ykörbe, és időnként átmegy icipici melléktermekbe. Az udvarok pedig nagyon nagyon hangulatosak, sok zölddel meg kutacskákkal, ahogy kell. Az egyikben volt egy tábla, hogy meddig ért az 1856-os Nagy Árvíz: a derekamig.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Maga a kiállítás olyan volt, mint a legtöbb nemzeti gyűjtemény: bővlekedett középkori vallásos témájú festészetben, egymillió szent ez meg amaz, Keresztelő Szent János feje, mária meg jézus különböző úri társaságokban, stb. Szerencsére volt 20. századi része is, és ott elég jó képek voltak. 

Ezek után már tényleg nekiláttunk az út lényegi részének, azaz a helyi látnivalók felkeresésének. Mivel a helyi látnivaló majdnem kivétel nélkül templomok, a dolog a következő módon ment: 
templom[] Templomok =Sevilla.getTemplomok(); 
for (int i=0; i<Templomok.lenght; i++){
goto(Templomok[i];)
megnez(Templom[i]);
}
Kb a hatodk után a dolog varázsa kezdett megkopni, de azért nagyon rendesen megnéztük mindet, néhányat belülről is. A nagy dolgokat, múzeumok és a katedrális, másnapra hagytuk. Miután már annyi templomot láttunk, hogy az túlzás (és közte sok szép házat is), szépen hazmentünk, és boldogan eldőltünk. Este 7 körül felkeltünk, megvacsiztunk, és elmentünk még egyet sétálni. Ez alatt a séta alatt is bekukkantottunk néhány templomba, és véletlenül valami zenés lovas attrakcióba is (azt hittem hogy az a ház is templom), ahonnan gyorsan ki is tessékeltek minket. Ez is egy szép séta volt, az idő itt este picit hűvös, de balzsamos, és illatoznak a narancsfák, és a mindenféle növények a köztereken, pl volt egy bokor, ami mint a viaszka, úgy ontotta az édes illatot, de eszerszer erősebben, és ma valaki megmondta, hogy ez a jázmin. Jázmin, és nem szappan és nem is rizs, hanem bokor. wow:)

Amikor végül hazamentünk, akkor konstatáltuk, hogy mindent, amit kívülről meg lehet nézni, azt megnéztünk, így a szerdát a bemenős dolgoknak szentelhetjük. 

Még elfelejtettem mondani, hogy (lehet, hogy csak nekem volt régen utoljára töriórám, és ez mindenki másnak evidens, de) Córdoba a 12-13. századi Európa legnagyobb városa volt. Az egyik itteni mór uralkodónak volt a legnagyobb könyvtára, és ez colt a tudomány fellegvára. A nagy keresztény-mór barátkozás jegyében alapítottak olyan iskolát, ahol keresztények, arabok és zsidók is tanuétak. Az öntözéses technikájuknak köszönhetően kizöldült a vidék.  Ekkor alakult ki az a fajta építészet, amikor a ház közepe egy udvar, és a szobák ezt veszik körbe, és a második szint fedett, de az is az udvarra néz (otthoni verziója a gang). Mai formájában az udvarra kő kerül, valami csobogó kutacska, és zöld növények. A Az udvart egy díszes rácsos kapun keresztül lehet megközelíteni az utcáról, az utca és a kapu közti folyosó és néha az udvar oldala is kb 1 méter magasságig csempével van kirakva. rdobában és Sevillában is rengeteg ilyen házat láttunk. (Egyébként a csempék akkora nagy változatosságot nem mutatnak, van néhány fajta amivel nagyon sokszor találkoztunk.) 

From Andaluzia

A csempéknek, a vastag falaknak és víznek is szerintem az a célja, hogy a nyári hőséget elviselhetővé tegye. Itt reggelente ugyan elég hűvös van, gyakorlatilag minden nap délután 1ig csak vacofunk, de aztán hirtelen nagyon el kezd tűzni a nap, és délután 2 és 6 közöt igazi meleg nyári idő van. Jól le is sültünk mindketten. 

Vannak fenn új képek a picasan (link a baloldali sávban a csempés kép), következő post már Sevilla. 

Reggel sajnos nem volt csokis energiabombánk, csak elég közepeske kenőmájasunk, de azért ezen is el lehet gurulni, és mi gurultunk is, egészen az Almodóvár del Río nevű falucska melleti várig, amit Dávid apukája javasolt.

From Andaluzia

Ez egy domb tetején van, amire észveszejtő és korlát nélküli szerpentinen visz fel az út, viszont odafentről elképesztő a kilátás. Maga a vár pedig teljesen fel van építve, az eredti állapotának megfelelően, fel lehetett menni minden bástyába, jó sok lépcsőt másztunk. Mint kiállítás azonban kb ovis szintű volt, google translate-tel fordított angol nyelvű szövegekkel, az egyetlen érdekesebb rész az volt, ahol volt pár fénykép  a vár rekonstruálás előtti állapotáról, meg előtte/utána képek. De itt se volt még egy alaprajz se, csak midnenféle számlák. Szóval mi főleg a kilátást élveztük.

From Andaluzia

Ezek után kicsit kavarogtunk a faluban, mert a GPSt nem tudtam jól követni, de aztán sikeresen feltaláltunk az autóútra és nekimentük Sevillának. Sajnos a GPS itt is néha elvesztett minket és olyankor mi is nagyon elveszve éreztük magunkat, de végül aztán csak rátaláltunk a megfelelő útra. Sevillán belül azonban megint gondok akadtak: természetesen a GPS elküldött minket balra ott, ahol csak jobbra lehetett menni, majd többször elvesztett minket és nem tudtuk követni, és végül Dávid telefonja lemerült. És ekkor már egy fél órája keringtünk a belvárosban a szűk utcákon, és kezdhettünk megint "azt se tudjuk, hol vagyunk és nincs térképünk se"-t játszani. Ráadásul Sevilla sokkal nagyobb, mint Córdoba. Kicsit kérdezősködtünk, aztán leraktuk a kocsit, aztán kérdezősködtünk még egy kicsit, és végül egy hotelben egy kedves recepsiós lány adott nekünk egy térképet. Az utcánk, amiben a hostel van, olyan kicsi hogy 5 percbe telt csak megtalálni a térképen. Ezután elmentünk a hostelbe, bejelentkeztünk, és kértünk isntrukciókat arra nézve, hogy mégis hol parkoljunk. A recepciós lány bekarikázott egy részt a térképünkön, hogy az ott lakóövezet és lehet parkolni. Megnéztük előre számítógépen, hogyan kell odamenni, majd vissza a kocsihoz, és újabb jó félórás csalinkázás, ezúttal parkolóhely után. Végül talátunk egyet, akkor végre visszasétálhattunk a hostelbe. Mindezek alatt azonban eléggé kifáradtunk és leizzadtunk, itt ugyanis még Córdóbánál is melegebb van, és konrétan tűzött a nap.

Ez az a fajta hostel, ami hátizsákos turistáknak van kitalálva, van pl egy közös konyha, hűtővel meg edényekkel, meg egy közös nappali meg egy közös tetőterasz, és mindenféle programok. A recepciósok is mind beszélnek angolul (sőt szerintem franciák) és szerintem a legtöbb vendég is amerikai vagy kanadai vagy ausztrál. Szóval az egész nagyon fiatalos és közösségi és ikeás, de ide akár egyedül is lehet jönni és akkor sem unatkozik az ember. És azért pl a hűtő meg a tányér, ha van, az ég és föld különbség, és kávét is mindig lehet főzni a konyhában, és a szoba árában benne van a reggeli, szóval jó ez a hely is.  A közös programok közt vannak városnéző séták, meg közös evészetek meg ivászatok, ezekre több hostelből szedik össze az embereket és nem drágák. Ma is volt egy tapasozós körút, amire be is neveztünk, csak az volt a baj, hogy mire másodszor visszaértünk a hostelbe, én már teljesen ki voltam, fájt a fejem meg minden bajom volt. Úgyhogy ezt le kellett mondani, mert sem a 15-féle dolog összeevéséhez, sem 30 amerikai turistához nem voltam megfelelő állapotban.  Biztosa a sok napsütés. Úgyhogy én aludtam 2 órát, és utána elmentünk és egy kellemes olasz étteremben vacsiztunk egy pizzát, és ettünk utána egy panna cottát, ami isteni finom lágy túrós krém volt, némi piros gyümölccsel körítve. 

Reggel eléggé álmosan keltünk, de az előző este vásárolt cukorszirupban ázó, csokoládéval töltött és borított levelestészta egészen meglepő sebességgel alakult át energiává, és mire felöltöztünk és elindultunk, már egészen virgoncak voltunk és még csak a kávém sem hiányzott. Az előző napi délutáni melegen felbuzdulva szoknyában és rövidnadrágban nekivágtunk a városnak, immár térképpel, amin Dávid berajzolt egy körutat, ami a legtöbb bejelölt nevezetességet érinti. Erről néha kicsit le-le tértünk, ha láttunk valami érdekeset, de azért mindig visszamentünk rá és megnéztünk annyi templomot, amennyi kb 3 évre előre elég. Mivel vasárnap volt, sokban éppen mise folyt vagy az emberek a misére várva gyülekeztek előtte. Egykettőbe be is kukkantottunk, hallottunk egy igen elszánt prédikációból 2 percet, de hogy mire volt a nagy felindulás, azt sajnos spanyolul nem értettük. Azért a templomok szépek voltak kívül belül, bár az utcák meg a sok csempe még szebb.  

Az idő egyébként tényleg egyre melegebb lett, bár a séta legelején még leginkább csak a napon akartunk sétálni, mert bizony az árnyékban fáztunk. De mire pár óra múlva megnéztük az utolsó templomot is, és az itteni Colombuszról elnevezett parkban elmajszoltuk a szendvicseinket, már egészen kellemes idő volt. Ekkor azonban már mégiscsak elkezdett hiányozni a kávé, és nekiálltunk keresni egy szimpatikus kávézót. Azonban teljesen véletlenül betévedtünk egy kis kertbe, ami a házak között volt, gyakorlatilag egy üres telken, különböző fákkal, némi virágágyással és egy kis játszótérrel, ami nagyon tetszett nekünk. Egyrészt nagyon nyugodt volt, másrészt a szűk kis utcák után nagyon jó volt vére egy kis nyílt teret látni. Itt is üldögéltünk egy kicsit, és süttettük magunkat a nappal. Később aztán találtunk egy kávézót, ahol folytattuk a napon üldögélést, szürcsöltük a kávét, és úgy döntöttünk, benevezünk egy tapasra. Természetesen megint azt választottuk, amiről fogalmunk sem volt, hogy mi lesz, a neve Salmorejo, és hagyományos hideg paradicsomos krémleves. Nem paradicsomleves, mert igen halvány, és az ízéből nem derült ki egyértelműen, hogy ez egy paradicsomos valami, és elég fokhagymás is volt, de azért finom. 

Kávé után újult erővel vágtunk neki, elmentünk a Puente Romanora fényképezkedni. A híd túloldalán áll egy torony, és annak a tetején is voltak emberek, és úgy dontöttük, megnézzük, hátha be lehet menni. Kiderült, hogy egy kiállítás van bent, és csak 3 euróba került, úgyhogy megszavaztuk, és nagyon jól tettük. A kiállítás főleg makettekből áll, és a 12. századi itteni mór kúltúrát mutatta be, kihegyezve a dolgot az akkori arab tudósokra és bölcsekre, illetve a kereszténység és az itteni arab hatalom találkozására. Volt szó sebészeti eszközökről, arról, ahogy a keresztény és arab tudósok összeülnek, és arról, hogy egy rövid ideig az a cél lebegett az uralkodó előtt, hogy Córdobában békében egymás mellett éljenek az arabok, a keresztények és a zsidók, ki-ki a maga hagyományai szerint. A kiállítás szerint az akkori uralkodók törekedtek a párbeszédre, erre a korra többször is reneszánszként utalt.  A kiállítás nem felejtette el megemlíteni, hogy akkoriban az arab tudósok jártak elől a tudományokban, de pl az öntözőrendszereik és a földművelési technológiáik is hatékonyabbak voltak, mint a római korból örököltek, és hogy hatalmuk alatt a környék felvirágzott (vagyis még ha lehetett is volna, nem érte meg csak úgy elfoglalni a várost). Ezek után volt két makett, egy az Alhambráról, amit majd egy hét múlva fogunk megnézni, és egy a Mezquitáról, azaz a nagy mecsetről. Ez utóbbiban eredetileg nem nagyon volt más, mint egy négyzet alapú épületben 900 oszlop: az egész egy nagy tér volt amelyet csupán az oszlopok tagoltak, és csak a falain voltak egyéb díszítő elemek és a Mekka irányát jelző kis boltíves beugró. Mindkét makett úgy volt megcsinálva, hogy oldalt egy-két helyen be lehetett nézni, és az egészen olyan volt, mintha az ember az épület ajtajában állna. Szóval nagyon tetszett nekünk a kiállítás, informatív is volt meg hangulatos is. Végül felmentünk a toronyba és fényképezkedtünk.

Ezután viszasétáltunk a hídon, el a Mezquita mellett, és ekkor végre nyitva volt a kapu! Eddig csak kívülről csodáltuk az épületet, de mostazonnali hatállyal bementünk. Az épület belülről is nagyon szép, majdnem olyan mint a makett... kivéve hogy a nagy kúltúrák együttélése jegyében BELE építettek egy katedrálist. Ami magában nagyon szép meg minden, de hát az eredeti koncepciót, miszerint van egy jó nagy, megbontatlan tér, na azt teljesen önkrevágja. (Bocs Dóri, tudom, hog yneked nagyon tetszett, de nekem jobban tetszene, ha egymás mellett állna a kettő, nem pedig egymásban.) Úgyhogy megcsodáltuk a sok szép részletet, a katedrálisnak is tényleg voltak nagyon szép szobrai, meg pl olyan egy darab fából faragott díszes padjai, amit Hollandiában láttam többet, meg a Mezquita eredeti díszeiből is sok megmaradt. De az az élmény, hogy áll az ember egy oszloperdőben... na az nem lesz már sosem. A kétféle építészet annyira eltér szerintem, hogy nem lehetett volna ezt sehogyse jól csinálni. A mezquita eredeti koncepciója szerint annyi tájolás van, hogy az oszlopok közt csak az egyik irányban vannak ívek, egyébként a tér minden irányból ugyanolyan lenne, még a Mekka iárnyát jelző ablak sem különösebben nagy, csak sejtelmes fényével tűnik ki. Egy katedrálisnak meg vannak ívei meg szárnyai meg oltára meg minden, szóval ezer féle módon tagolja teret, irányítja a szemet. Úgyhogy nagyon jó, hogy láttam a makettet, mert azon meg lehetett érezni, hogy milyen lehetett eredetileg. 

Ezek után elmentünk megnézni a zsinagógát is, de sajnos a zsidók itt keleteurópai fogadóórákat tartanak, és a zsinagóga csak fél hatig lett volna nyitva, az meg már ekkora rég elmúlt. Úgyhogy a jóakarat megvolt, de erről sajnos lemaradtunk. Úgyhogy hazamentünk, pihentünk kicsit, aztán elindultunk vacsorázni. 

Először is kellett keresni egy megfelelő helyet, a séták során már láttunk párat. Volt a fejemben egy hely, ami előtt már kétszer elmentünk, de nem emlékeztünk pontosan, hogy hol volt. Egy idő után meguntuk a "térkép nélkül keresünk egy éttermet, amiről azt sem tudjuk, hol van" című játékot, és bementünk arra a helyre, ahova már korábban is invitált minket egy kedves bácsi, és ahol normális áron volt a szokásos córdobai vacsoramenü. Ugyanis a legtöbb étterem kínált menüt, amiben általában salmorejo vagy gazpacho volt, és nagyon sok helyen robo del toro, ami több angolnyelvű kiírás szerint bikafarok. eut nem nagyon hittem, gondoltam azolyan mint a püspökfalat, csak bikában:) Ezen a helyen sokféle ételből lehetett összeválogatni a menüt, én a gazpachot kértem és a bikafarkat, Dávd véreshurkát és rántott kalamárit. Amíg vártunk az ételre, már eldöntöttük, hogy ez egy pont jó hely, a pincér bácsi nagyon kedves és segítőkész volt, segített választani, volt neki rendes fél literes söröspohara, hozott egy kis olívabogyót, amíg vártunk, szóval jó volt. Az étel is finom volt, a gazpachom az igazából salmorejo volt meg némi nyers zöldség, mondjuk nem olyan ízes, mint a délutáni, Dávid véres hurkája is finom volt, de nem annyira fűszeres, mint egy otthoni (de nem is annyira rizses, és egészen sötét). És aztán jött a meglepi: a bikafarok, nos az tényleg farok (és nem a bika nyert); amolyan csigolyás csont közeiben van némi hús, ebből kaptam 3 darabot. ízre igencsak nyakszerű, mert hát ugye sok csont, a húsa viszont elképesztően puha volt, és sok zsír meg porc meg kollagén vagy mi volt rajta meg a bőr alatt meg a csigolyák végén. Az egész pörköltszerűen volt egyébként elkészítve, és sültkrumplit kaptam hozzá. Azt nem tudom, hogy ez tényleg bika volt-e, vagy annyit csaltak, hogy tehén, de hogy különleges darab hús, az tuti. A malackaraj blogon lelkendeznek mindig az inas cupákos húsokról, mint a marhapofa, na az lehet a bikafarokhóz hasonló: olyan izom, ami állandóan használatban van.  Szóval nagyon finom volt, és a sült kalamári is jó volt. Desszertnek választottunk córdobai süteményt, és valamit, aminek nem tudom a nevét, csak annyit tudunk róla, hogy a flanhoz hasonló. Ez egy hideg, híg vaníliás krém volt, egész finom. A cordóbai süti nem volt nagy szám, valami vékony édes töltelék körül vastag tömör tészta. Próbáltam kiszedni a bácsiból, hogy milyen töltelék akar az lenni, de nem sikerült, úgyhogy abban maradtunk, hogy cukorzselével tölött pocukros tészta. Végül pukkadásig tele hazagurultunk. 

Akinek még nem mondtuk volna, azzal ezúton tudatjuk, hogy szombaton 10 napos andalúziai körútra indulunk.  Le van foglalva a bérelt autó és szállások is 4 városban. Az útvonal: Córdoba - Sevilla - Cádiz - Granada. Córdoba innen több mint 6 órányi autóóútra van, viszont a többi városok egymástól már csak 1-2 órányira, Cádiz az már az ország másik fele.

Nagyobb térképre váltás

Mindenhol 2-3 éjszakát fogunk tölteni. Cádizban nem teljesen a városban fogunk lakni (az olyan pici, hogy gyakorlatilag nincs is benne hely), hanem a várostól egy fél órányi autóútra, de a tengerparton:) Cádiz és Granada közt pedig meg fogunk nézni egy Ronda nevű helyet, ami álomszép.  Ennél sokkal részletesebb útitervet még nem készítettünk, úgy gondultuk, hogy ha egy várost már jól megnéztünk magunknak, akkor már korán reggel átmegyünk a következőbe, ha meg maradnánk még, akkor csak a nap végén. Eddig egyetlen fix programunk van, november 1-én délelőtt megyünk az Alhambrába (neten vettünk előre jegyet, mennyire jó már), és onnan délután indulunk haza. Úgyhogy ha valakinek van tanácsa, hogy hol mit kell mindenkppen megnézni, az ne habozzon és írjon nekünk mihamarabb! 

Ami a blogolást illeti, nem tudom, hogy mennyi időnk, és főleg mennyi internetünk lesz. Meg fogunk próbálni mindent feljegyezni, de valószínűleg csak utólag fogjuk tudni közzétenni, hogy miket csináltunk és láttunk, és főleg a sok fénykép feldolgozása lesz időigényes. 

Még korábban a héten láttam egy söröző előtt kiírva, hogy szombaton 8-tól Barca-Valencia mérkőzés lesz. Mivel itt az életnek szerves része a foci, úgy gondoltam, egyszer el kell menni focimeccset nézni. Na nem a stadionba (ezt a meccset úgyis Barcelolában játszották, és itt is elég drága a jegy), hanem a sörözőbe, ahol a többi jónép is nézi. Úgyhogy ma Dávid squashozás után elhívta Javiert és Shafik-ot focimeccset nézni, és a fiúknak nem is kellet sok győzködés. Nizar és Rosi sajnos nem tudtak jönni, mert tanulniuk kell, de így négyen is elég jól éreztük magunkat. Az egyetemnél talákoztunk, mert onnan két utcára már egy olyan városrész jön, ami tele van kocsmákkal és egyéb szórakozóhelyekkel. Odafele a fiúk természetesen megemlítették Puskást, és elmondták, hogy spanyolul a beceneve Cañonito, ami annyit tesz, hogy ágyúcska (Puskás nevét nem igazán tudják jól kimondani).

A söröző elég egyszerű volt, nagy asztalokkal, de minden falon volt egy tv vagy egy kivetítő, és a Gol nevű focicsatorna ment. Amikor megérkeztünk, elég üres volt még, de 8 körül megtelt a hely. Előttünk egy 12 éves-forma fiúkból álló csoport ült, lehet hogy focicsapat voltak, és rajtuk kívül is sok gyerek (és lány) volt. Persze a legtöbben a Valenciának szurkoltak, de volt pár Barca-pólós ember is. Sörből az egyszerűség kedvéért kancsóval kértünk (1 liter), és külön kellet kérni, hogy egydecisnél nagyobb poharakat adjanak már... Shaffik porblémázott is eleget rajta, de egyszerűen nem tudtak neki keríteni egy rendes söröspoharat (ezek azoknak a söröskupáknak az egyszerűbb változatai voltak, amikben a belga sört szokták adni, de még mindig leginkább borospohárra emlékeztettek). Hiába, a sörözés errefelé egészen más. Otthon mindenkinek személyre szóló söre van, itt ez is egy olyan megosztós dolog, mint a bor. Viszont: kaptunk hozzá mogyorót, olivabogyót, és kicsit később patatas bravas-t, ami végülis sültkrumpli, fokhagymás majonézzel, és paprikával megszórva. 

A meccs maga elég izgi volt, az első gólt a Valencia lőtte, és volt nagy ujjongás meg tapsolás meg lábdobogás meg kurjongatás. Aztán sajnos a Barca is lőtt 2 gólt, annak kevesebben örültek. Közben mindenféléről beszélgetnünk, ezt kicsit megnehezítette, hogy egy sorban ültünk, mint a moziban. 

A meccs végén hirtelen kiürült a hely, és a fiúk javaslatára átmentünk egy rock kocsmába, amit Assassinnak hívnak. Itt egyrészt kellemes, angol és amerikai indie-rockra emlékeztető zene szólt, másrészt, amint beléptük, megláttunk egy kedves régi ismerőst: egy csocsóasztalt! Méghozzá nem is akámilyet, hanem egy hatalmas, régi, fából készült darabot.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Miután megbeszéltük, hogy egyikünk se tudja, hogy van a csocsó angolul, nekiláttunk használatba venni az asztalt. Irtó fura volt játszani, ugyanis a bábuk fémből voltak, és emiatt a rudakat nehezebb volt kezelni. Ráadásul nagyobbak voltak, és szétterpesztett lábbal álltak (nem vigyázzban, mint itthon) és az elhelyezkdésük is kicsit más volt. És minden alkalommal, ahogy beleértek a labdába, kicsi fémes csilingelés szólt:) a pontok számolásához sem a szokásos rúdon húzogatós gombsor volt, hanem az asztal mindkét oldalán volt egy állvány 7 kerek lyukkal, amibe hogy hogynem, pont belefért egy söröspohár. Úgyhogy amikor valaki gólt lőtt, akkor egy lukkal arrébb tette a söröspoharát, és így számoltunk. A labdákat pedig nem az asztal oldalán kellett bedobni, hanem az asztal szélén mindkét oldalon középen volt egy fémlemez, és arról pattintotutk be. Szóval igazi karakteres asztal volt, és amikor megszoktuk, akkor szarrá is vertük a fiúkat:) a legutolsó gólt én lőttem, és csak annyit mondtam: hát ja, mi is focis nemzet vagyunk:)

Csocsózás után pedig tökfáradtan hazamentünk. A fiúk persze még mentek tovább táncolni, gyerek volt még az idő. De én igencsak sörös voltam, úgy látszik, korsó sörből nem tudok annyit meginni, mint egy fiú, de pohár sörből igen:)

Az itteni egyetem kampuszán mindeféle sportpálya fellelhető, ami szem-szájnak ingere. Van tenisz-, squash-, padel-pálya, uszoda és még mászófal is. A padellel én is most találkoztam először. Ez egy teniszhez hasonló játék, de ketrecben játszák és a teniszpályából csak az adogatóudvart tarották meg. Azt hiszem a labda normális teniszlabda, viszont az ütők azok kisebbek és műanyagból vannak. A szabályok, ahogy láttam ugyanazok, mint teniszben csak itt miután a földön pattant a labda, utána a ketrecen is pattanhat egyet. A pályák jól karban vannak tartva és a diákok ingyen használhatják őket.

Úgyhogy egyetemistának álcáztam magamat és elmente ma squash-ozni Daviddal meg a többiekkel. Még szerencse, hogy pont befért az ütőm átlóban a böröndbe :) Az otthoni squashedzőm azt mondta, hogy a spanyolok nagyon jól játszanak, de sajnos ezt a jelenséget itt nem sikerült felfedeznem. Mondjuk nem is csoda, mert Davidnak ez volt élete második játéka és a többiek is csak egy hónapja kezdték el. A szabályok is elég furcsák voltak, inkább közelebb állnak a régi ping-pong szabályokhoz, mint a squashéhoz. 5-öt szervál az egyik, 5-öt a másik és 21-ig megy a játék és két lehetőség van szerválni. Dehát ahány ház, annyi szokás. Nem nagyon kellett megeröltetni magamat a nyeréshez, de azért jó volt másfélórát sportolni. Ez már nagyon hiányzott. Ráadásul, amíg én játszottam, addig Juli szépen kitakarított és a konyhacsap lefolyóját is szétkapta és vízkőtlenítette, mert már csak búvárfelszereléssel tudtunk mosogatni. Ezután azt hiszem legközelebb is elmegyek játszani és nyugodt szívvel fogom itthon hagyni Julit :)

 Újra van számítógépem. JUHÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉ!!!!!!

 

Egyébként ha valakinek szüksége van egy kicsit használt szabadságszoborra, akkor szóljon, mert láttam egy eladót:

From Valencia

Hétfőn ebédmeghívásunk volt újdonsült barátainkhoz újdonfőtt paella-ra (részleteket lásd Juli posztjában: evalencia02.blog.hu/2010/10/12/paella_pueblo). A szieszta után, amikor már képesek voltunk moccanni, elhatároztuk, hogy sétálunk egyet és Nizarék megmutatják nekünk, milyen Valencia külvárosa. A lakótelepi rész pont olyan volt, mint bárhol máshol, viszont ahogy beértünk az óvárosi részbe, akkor nagyon szép, barátságos kis kétemeletes házak vettek minket körbe. Némelyiknek a fala kis, színes-mintás csempékből volt kirakva, amit már megszokhattunk volna Valencia-ban is, de még mindig lenyűgöz minket.

Sokat nem sétáltunk, mert a második sarok után egy kb. 3 méter magas, faltól falig tartó úttorlasszal találtuk szemben magunkat. A torlasz nagy, álló fa háromszögekből állt, amiknek mindkét lábára vízszintesen hosszú deszkákat erősítettek, amik között éppen, hogy elfért egy ember. A barikádon túl az út közepén pedig fém ketreceket láttunk, aminek csak függőleges rúdjai voltak, amik közt szintén pont elfér egy ember. Végülis nem tarott túl sokáig, rájönnünk, hogy itt bizony bikafuttatásra készülnek és kis kérdezősködés után azt is megtudtuk, hogy csak 20 percet kell rá várni. Több sem kellett nekünk, átvetettük magunkat a torlaszon és elfoglaltuk helyünket a ketrecben:

From Valencia

Amint látjátok, Juli abszolút ideálisan öltözködött az eseményhez. Piros körmök, rózsaszín felső. Teljesen alkalmas arra, hogy felkeltse a bika figyelmét :)

Az elkerített rész mindössze három utcából állt, amik U alakban rendeződtek el és mi az U egyik végében voltunk. A torlaszoktól, ketrecektől és hangos zenétől eltekintve az utcakép egészen szokványos volt. Emberek császkáltak fel-alá, beszélgettek, kisgyerekek fociztak. Mondanom sem kell, hogy a 20 perc várakozásból körülbelül 40 perc lett. Aztán egyszercsak megjelent egy emelőgép, karjaiban egy hatalmas fém dobozzal, benne a bikával és lerakta a ketrecünk elé. Majd nem sokkal később hozott egy másik dobozt is az előző mellé. Újjab hosszú várakozás, amiközben megtudtuk, hogy a ketrecben is vigyázni kell, mert bizony a bika szarva azért befér a rácsok között és bizony a belül lévő emberek, hogy lássák mi történik, a kívül levőket kifelé nyomják, de még ez sem riasztott el minket a kalandtól. Várakuzásunkat petárdadurranások szakították félbe, ami igen csak ijesztő volt, mert egyáltalán nem számítottunk rá és elég közel is volt. Azt nem tudjuk, hogy ezzel is a bikát akarták-e ingerelni vagy csak show-elem, de a lényeg, hogy beindultak az események. Az egyik szervező felmászott a dobozok tetejére, kezében egy dárdával felszerelkezve:

From Valencia

Ekkor az utca már nem volt annyira tele, mindeki inkább valamelyik ketrec közeléből figyelte az eseményeket. A következő ami láttunk, hogy emberünk a dárdával bökött egy jó nagyot a bikán, amire a doboz elkezdett ugrálni. Ezután hősünk kinyitotta az ajtót, mire a bika mintha puskából lőtték volna ki, elrohant közvetlenül a ketrecünk előtt (video).

Videóért klikk a képre

Sokat nem láttunk belőle. A tapasztaltabb bikafuttatók elhagyták ketreceiket, de nem telt el sok idő, amikor a bika hasnoló tempóban, mint ahogy otthagyott minket, újra megjelent. Na, erre mindenki gyorsan visszaugrott a ketrecbe, kivéve egy-két bátrabb emberkét, akik kicsit kergetőztek a bikával a ketrecünk előtt.

From Valencia

Ezután jött az izgalmas rész. Miután a bika megunta a kergetőzést úgy döntött, hogy valami kevésbé mozgékony célpontot keres magának. Ez volt a mi ketrecünk. Mondták, hogy 4-500 kg-os ez az állat, de azért az egy kicsit meglepett, hogy amikor a bika feje egy tompa puffanás kíséretében elérte a ketrecet, akkor ez a hatalmas vas szerkezet, ha nem is sokat, de egy kicsit megmozdult. Ez sajnos a felvételen nem annyira látszik:

Videóért klikk a képre

Eztuán a bika elrohant és többet nem is láttuk szerncsétlen párát. Ez egész nem tartott tovább 10 percnél. Újabb hosszú percek teltek el várakozással. Már kezdett ránksötétedni, amikor a szervezők megjelentek egy totemoszlop szerű póznával, amit beleerősítettek a betonban lévő, avatatlan szemek számára egyszerű csatornanyílásnak látszó, kifejezetten erre a célra kialakított lukba.

From Valencia

Ezután a második dobozt átvitték az oszlop mellé és egy jó vastag kötél is előkerült valahonnan. A kötelet ráerősítették a bikára, a másik végét pedig áthuzták az oszlopon, majd óvatosan kiengedték a bikát és megpróbálták odahúzni az oszlophoz. Ebből mi annyit láttunk, hogy nagyon sok ember körbevesz valamit és nagyon erőlködnek és néha, amikor a bika szabadulni próbál, akkor az egés csoport hirtelen egy kicsit arrébmegy. Amikor a bikát már teljesen odahúzták az oszlophoz, valaki megjelent egy fákjával, amivel meggyújtotta a bika szarvait, amire nyílván előtte valami éghető anyagot raktak. A bikának naggyából itt fogyhatott el minden türelme, mert ekkor elszakította a kötelet, amire a tömeg szétrebbent és mindeki menekülni próbált. Nem tudom, hogy próbáltatok-e már égő szarvú, kötelékeitől éppen megszabadult bikát gyenge fényviszonyok mellett, pánikoló tömegben fotózni. Nem egyszerű:

From Valencia

Ezután a bika elrohant, de az előzővel ellentétben ez nem nagyon akart visszajönni. Komolyabban senki nem sérült meg, csak annak az embernek aki az előző bikát megszúrta, egy kicsit vérzett a füle és a nyakára tekeredve sírt a barátnője. Miután percekig nem történt semmi, a kíváncsiságunk elkezdett felülkerekedni félelmünkön és Nizar-ékkal együtt kimerészkedtünk a ketrecből és elmentünk az utcasarokig. A bikát itt sem láttuk, mert teljsen az U betű másik végében volt, de a következő sarkon lévő autósoknak szánt tükörben felfedeztük a szarván lévő két lángcsóvát. Idönként amikor a lángcsóvák megmozdultak, akkor a bikához közel lévő emberek elkezdtek hátrálni. Ez egy láncreakciót indított el, mert aki csak ezeket az embereket látta, az azt hitte, hogy jön a bika, amire megfodult és elkezdett rohanni, erre persze az U betű túsó végében lévő emberek pedig visszaugráltak a ketrecekbe, ami kicsit vicces volt, mert a bika valójában csak pár centit mozdult meg. Aztán a szervezőknek valahogy sikerült kimozdítaniuk a bikát a sarokból. Ekkor már mi sem voltunk olyan nagyon bátrak és ahogyan csak a lábunk bírta, visszafutottunk ketreceinkhez. A bika csak a sarokig kullogott el és ott sem rendezett túl nagy cirkuszt. Úgy tűnt, hogy ő jobban fél ez emberektől, mint az emberek tőle. Ez volt az a pillanat, amikor elegünk lett és otthagytuk az egészet. Most már elmondhatjuk, hogy nem csak láttunk, de részesei is voltunk egy bikafuttatásnak. Láttunk bikavért, ami nem egri, és láttunk embervért is, szerencsére nem sokat. Bikafuttatásnak álcázott állatkínzásból ennyi, erre az életre elég volt. További képek és videók a picasan.

Vasárnap este Los Escarabajos koncerten voltunk a már jól bevált élő zenés szórakozóhelyünkön a Black Note Club-ban. Spanyol-angol szótár szerint a los escarabajos jelentése: the beetles. Most már talán lehet sejteni, hogy ez egy Beatles emlékzenekar, akik egyébként már '93 óta vannak együtt, ami több, mint amennyi ideig a Beatles együtt volt :) youtube-on lehet találni róluk jópár videót, köztük ezt a paródiát is, ami nekem nagyon tetszik, de sajnos a koncerten nem adták elő:

Mire megérkeztünk, már egy kisebb csoport gyűlt össze arra várva, hogy a bár megnyissa a kapuit. A kisebb csoport később sem lett nagyobb, kb a helyiség 60%-át sikerült megtölteniük. Talán ez lehet az oka annak, hogy a banda egy kicsit döcögősen kezdett, de aztán a harmadik számnál, She loves you, abszolút felengedtek és egészen jó hangulatot csináltak. Az első blokkban bemelegítésként a tingli-tangli zenéket játszották, mint pl a fent említett számot, help, money can't buy me love, stb, és persze nem maradhatott ki a repertoárból a yestarday sem.

Videóért klikk a képre

Néha kicsit szétesett a zene, néha kicsit hamis volt a kórus, néha újrakezdtek egy-egy számot, de amikor eltalálták a dolgot, az nagyon jó volt és élvezték ők is, meg persze mi is. A szünet után John Lennon imitátorunk gitárról zongorára váltott és eljátszott egy-két lassabb számot, amiket nem nagyon ismertünk, utána pedig az imagine-t, ami egészen jól sikerült.

From Valencia

Ezután jöttek az igazán jó számok: back in the u.s.s.r, don't let me down, something, oh darling (na ez nem volt annyira jó), come together:

Videóért klikk a képre

Ez az utolsó blokk kifejezetten jól sikerült, és ezzel sikerült egy jó nagy vastapsot és tömeges "otra" felkiáltásokat kapniuk, úgyhogy a lemenetel-visszajövetel kombinációt meg is spórolták és kívánságműsorral folytatták a show-t. Ez azt jelentett, hogy az emberek addig kiabáltak be számcímeket, amíg az végre nem a Hey Jude volt, amit aztán szépen el is játszottak és a "nah nah nah, nah, nah nah nah nah" (remélem nem rontottam el az idézetet :) résznél jól megénekeltették a közönséget, külön a lányokat és a fiúkat. Aztán helter skelter, I wanna hold your hand, ahol nem énekelni, hanem megfelelő ritmusban tapsolni kellett, és a legvégén a twist and shout-val koronázták meg az estét. Összeségében egy elég jó és tartalmas koncertélmény volt, leszámítva a sörárakat :)

Ma ebédmeghívásunk volt David itteni barátaihoz, Nizarhoz és Rosahoz, akik egy Valencia melletti kis faluban, Arboyaban laknak. ezt úgy kell elképzelni, hogy Óbuda, Főterestül és faluházastul falunak és külön közigazgatási egységnek van titulálva. Bár az igaz, hogy a Valenciát körülvevő körgyűrűn kívül van, viszont meegy oda, sőt onnantól még a hatodik faluba is a metró (ugyanaz, mint ami a reptérről jön, pont Valencia másik oldaláról), szóvalzt képzeljétek el, hogy a csepeli hév kimegy Szentendrére, amit itt Rafaelbunyolnak hívnak. Node vissza, Alborayahoz, ami elsőre főleg nagy lakóházakból áll, azért nem olyan nagyon csúnya panelekből, de ez egy új építésű rész, kb 30 éve nőtt a falu eredeti magja köré, ahogy Valencia hirteken benépesült. 

Az ebédmeghívás nemcsak nekünk szólt, hanem természetesen Davidnak is, továbbáNizar egy jóbarátjának, és ott volt Rosa bátyja és öccse is, akik úgy látszik mindketten itt laknak, úgyhogy összesen 8-an ültük körbe az asztalt. Amikor megérkeztünk, én rögtön bevetettem magam a konyhába (ami elég kicsi volt) hogy megnézzem mi folyik ott, és hogy segítsek Rosinak. Ami egyébként elég vicces volt, mert Rosival spanyolul beszéltünk, és mindent kétszer és lassan el kellett mondania. de azért mindent akkorára vágtam amekkorára kellett, megfelelő hozzávalókat használtam, szóval működött a dolog. Másról is beszélgettünk, persze kicsit akadozva, Rosi próbált mindent egyszerűen mondani, pl elmagyarázni, hogy az a munkája, hogy telefonon beszél emberekkel. Mindeközben én kicsit átkozoódtam magamban, hogy milyen buta helyzet már az, hogy azt simán megérteném spanyolul, hogy "ügyfélszolgálat", de azt nem tudom mondani, hogy odaég az olaj.  

From Valencia

Mindeközben meglestem, hogy készül itt a paella (tengeri állatkákkal), a tintahalkarika, mit kell csinálni az egész rákkal, ilyesmit. A paella az itt kicsit olyan, mint otthon a húsleves + rántotthús kombó, hogy az ember arra hívja meg a családját meg a barátait, kivéve hogy a paellát úgy látszik, nem olyan sok idő elkészíteni. Mondjuk nem tudom, Rosié mennyire volt autentikus, pl az első fűszer, amit beletett, a sárga ételfesték volt. Persze nyilván ez eredetileg sáfrány vagy kurkuma, de lehet hogy az a tengeri cuccokhoz nem megy, vagy ez egy mezítlábas verzió.  meg azt is megbeszéltük, hogy nem a megfelelő fajta rizst használja (paellához speckó rizs dukál). De azért végén nagyon finom lett. Párhuzamosan elkészítettünk egy sor falatkát, amit a fiúk el is tüntettek, amíg mi főztünk, és a végén rántott tintahalkarikát is csinált Rosi. Én pedig elkészítettem egy tál boqueront, amit úgy kell elképzelni, hogy az ember vesz eleve ecetes szardellát a boltban, és aztán tesz rá fokhagymát, olívaolajat és ecetet. nagy truváj:)

From Valencia

Szóval minden nagyon finom volt és nagyon jó volt így sok emberrel együtt enni egy családban, és én nagyon röültem, hogy bekerülhettem egy spanyol konyhába.  egeszre is ettük magunkat, és lig bírtunk megmozdulni. ebéd után beszélgettünk, a srácok kikérdeztek minket, hogy mi is van most otthon ezzel a gáttal, ezt Nizarnak kellett fordítani, mert ezt nem tudom elmondani spanyolul. Amikor kicsit összeszedtük magunkat, felkerekedtünk, hogy megnézzük a falut, és utána megkóstoljuk a horchatát. Almoraya ugyanis arról híres, hogy itt van az ország legjobb horcsátája. A horcsátáiag azonban nem jutottunk el, mert a falu belsejében valami nagyon érdekes dolgot találtunk (és hogy mit, azt Dávid meséli el holnap, tessék izgulni:))

Ezen a hétvégén 3 nap különbséggel  két nagy "nemzeti" ünnep is van erefelé. Tegnap, október 9-én volt Valencia nemzeti ünnepe, a Valencia közösség napja, vagy nem tudom, minek is hívják magyarul, itt október 9-nek hívják. A lényeg, hogy kb 800 éve Jaime király ezen a napon vonult be a városba, hogy visszafoglalja azt a móroktól, és ekkortól számítódik Valencia önnálló tartományként Spanyolország részének. Később a 20. században a diktatúra feloldása után Valencia autonóm öntudatát erősítette ez az ünnep. Holnapután, kedden pedig a hispánság napja lesz, ami Kolumbusz  (itt azt mondják rá, hogy Cristobal Colón) amerikai partotérésének évfordulója. Úgyhogy ennek örömére hétfőn-kedden nincs suli. ez mind a kettő elég nagy ünnep, teli nemzeti büszkeséggel, és hát mulatnak a spanyolok rendesen, ahogy illik.

Október 9-e (bocs, mindig az jut eszmebe róla, hogy tisa be'av:)) címen a következő dolgok történtek: a boltokban megjelentek mindenféle kimért színes cukormázas édességek, mert itt ilyenkor az a szokás, hogy a fiúk a kedvesüknek egy kendőben színes marcipánygyümölcsöket és egyéb mandulából készült édességeket ajándékoznak (a hagyomány eredete állítólag az, hogy a félévnyi ostrom után az valenciai asszonyok a kötényükben gyűjtöttek ennivalót a város falain kívül a felszabadító seregnek).
Az ünnep hatalmas tüzijátékkal "jött be". Ezt úgy kell elképzelni, hogy mi otthon ülünk, nézzük a Machetét, ami ugyebár főleg öldöklésből és fegyverropogásból áll, és már vagy 20 perce a kívülről jövő robaj egyszerűen elnyomja a filmet. Kb fél óra után úgy döntöttünk, hogy  ha nem akar abbamaradni a tüzijáték, akkor inkább kimegyünk, megnézzük. És összeszedelőzködéssel és a Jardin de Turiáig tartó 10 perces sétával együtt is elkaptuk a végét. A tüzijátékot a Palau de Música elől lőtték fel, hatalmas volt és igen hangos és elég jó, és egy órán át tartott, és éjfélkor kezdődött. A népek a hidakon álltak, és onnan nézték. Valencia legmagasabb pontjai ugynais a hidak, és csak a Jardin felett nincsen konstans 4 emeletnyi épület, így csak oda érdemes tüzijátékot csinálni. 

Szombaton délután belvárosban felvonulást rendeztek "A mórok és a keresztények bevonulása"  címmel. A felvonulás apropója, hogy a valenciai zászlót városházáról átviszik oda, ahol Jaime nyugszik (asszem), és ezt követik a felvonulók, elvben korabeli rohákban. Ezt a következőképpen kell elképzelni: le van zárva egy közepes utca, és a két oldalán sorakoznak a bámészkodók. A felvonulás a következő elemekből áll: kb 10 fős csoportok, egyfoma jelmezben, amik gondolom kereszteslovagok, meg mindenféle harci alakulat egyenruhái akartak lenni. Ezen kívül voltak amazon alakulatok, törökbasák, szóval különböző korokból származó keleti megy nyugati öltözék-imitációkban férfi és női csoportok. Általában elöl jött egy ember, hozott egy zászlót, amiből vagy kiderült valami, vagy nem, aztán jött elöl egy egyenruhás ember, álatlában egy joviális, jó kiállású férfi, aki a kardjával hadonászott, és pózolt a fotókhoz, majd ugyanaben a jelmezen kb tizen, sorfalban összekarolódva. Minden 2-3 ilyen csoportot egy fúvószenekar követett (vagy hogy van a marching band magyarul?), szerintem volt, amelyek iskolai zenekarok volt, és volt, amelyik sima városi zenekar, sokkal több felnőtt taggal. Ezek általában jobban is szóltak. Ezután kicsi szünet, majd jött a következő csoport. 

From Valencia

Néha a csoportok közt voltak lovas attrakciók, ez Dávidnak nagyon tetszett, és tényleg szépek voltak a lovak is. Volt bonyolultanlépkedős lovas attrakció, azoknak a lovaknak láthatóan már elegük volt abból, hogy hangos zene közepette kell lenniük, és fogalmuk sincs, hogy mit akar a lovas, viszont voltak amolyan artistaattrakciók is, ahol a lovas "0 kézzel" vágtázott 10 métert, meg felállt a lóra, azt láthatóan a lovak is jobban élvezték. 

Voltak seggrázós lányok is, meg gólyalábas emberek nagy színes madárjelmezben, és a végén egy jópofa, skorpiónak öltözött tánccsoport.

From Valencia

És néha jött egy kamion amin valami érthetelen trónuson ült vagy állt pár ember. Próbáltam elolvasni a zászlókat, de nagyon sokmindent nem derítettem ki belőlük, volt pl amire az volt írva, hogy nem tudom mindek a lovagjai, de kétlem, hogy egy valódi lovagrend tagjai buta jelmezben, unottan szivarozva lépésben felvonulnának. Szerintem inkább vállalkozókedvű helyiek és környékbeliek jöttek ide megmutatni magukat. A jelmezek változatos kidolgozottságúak voltak, a kereszteslovagok az elején kb úgy néztek ki, mintha jégerlasóban lettek volan egy piros lepedővel, a mögöttük lépkedő szüzeknek meg a ruhájának a hosszát nem sikerült beállítani, az egyiknek a földes söpörte, a másiké a vádlija körül lengedezett, a kínai papucsa fölött. De a menet későbbi részeiben már rökjól kidolgoztott csillivilii ruhák meg bőven díszített leplek voltak, sok arcfestés főleg a nőkön, egyen műbőr csizmák. A jelmezeken egyébként sokszor szerepelt a denevér motívum, ami Valencia jelképe, mert a város visszafoglalásakor szárnycsapkodásukkal felébresztették Jaime királyt vagy épp emiatt nem hallották meg a mórók, hogy jönnek  a spanyolok, ez nem tiszta, a lényeg, hogy a valenciai zászlóban, címerben, focicsapat emblémájában mind ott a denevér.

Alapvetően érdekes látványosság volt, a fúvószenekarok miatt egészen hangulatos is, engem például nagyon érdekeltek azok is. A zenekarokban mindig elől voltak a dobosok, általában legelől egy állványon volt 2-3 nagyobb dob, amit valakik húztak, és aki azokon dobolt, az láthatóan mindig rocksztárnak érezte magát. A többiek, akik maguk vitték a tubáikat meg kürtjeiket, annyira nem élvezték a lassaú toporgást. Dávid egymillió képet lőtt, csinált is neki egy külön albumot  itt, azt érdemes megézni. Vannak videók is, de technikai okokból azokat majd csak a youtube-on tudjuk  közzétenni. 

A felvonulás után kisebb csoportosulásra lettünk figyelmesek, akik kántáltak valamit és meglengettek egy nagy valenciai zászlót. Kicsit arrébb még több ember volt és nagy hangzavar, de igen zavarbaejtően mindenféle zászlók voltak, amikről fogalmunk sincs, hogy kié és mit jelent,  pl lehet tippelni, mit jelent az egyszínű milkalila zászló? Kicist az volt az érzésem, hogy az ünnep alkalmából mindenki kijött, akinek tüntethetnékje van, és ott hepajozott egy fél órát. Voltak rendőrök, de tök békés volt a dolog. Mondjuk azért nem mentünk be a közepébe kérdezősködni, hogy mit akarnak, meg amúgysem értettem volna:) Láttam sok embert olyan pólóban, amin egy valenciai zászló volt valami szöveggel, de nem tudtam elolvasni, hogy mi volt pontosan( de most már tudom, az van ráírva valenciaiul, hogy "nem vagyunk katalánok"). Feltételezem, valami függetlenedési jelmondat. Most olvastam egy itteni angol nyelvű programmagazinban, hogy ilyenkor civil mozgalmak szoktak kivonulni, továbbá két érdekes csoport, az egyik azt kántálja, hogy Valencia nem Katalónia része, a másik meg azt, hogy igen:) (és szakadjunk el együtt). Maga az ünnep is inkább Valencia városé, nem a tartományé, mert a többi valenciai városok máskor szabadultak fel, évekkel korábban meg később is, mint Valencia. De azért mindenki leginkább megeszi a marcipánt, megnézi a tüzijátékot és örül a szabadnapnak, és senki sem megy ölre efölött.

Mi is otthagytuk a zászlólengetőket, és elindultunk hazafelé a Turia mellett. Odalent színes sátrakat és általában amolyan zsibvásárt láttunk, ugrálóvárral, színes zalagokkal a fák közt, és akkor indult meg egy rövid gólyalábas menet, mindenféle furi alakokkal: nagyhasú rózsaszín pókizé 4 lábbal, meg egy fura rugós gólyalábas fazon színes csíkos tapadós ruhában, kicsit mint egy ugrálós ördögfióka, meg valaki egy nagy labdán egyensúlyozott. Mindez zenével és csillagszórókkal, aranyos volt. 

Este elmentünk a Black Note nevű zenés helyre, ahol egy valenciai funk-rnb banda játszott. Elég jó hangulatú zenéjük van, az orgona meg a xilofon nagyon jól szólt együtt, az énekesnőjüknek pedig szép és erős hangja van. Kár, hogy a hangosítás csapnivaló volt. Mindenesetre ez remek kombináció az "igazi helyi zene" meg a "mi is értjük" közt. a nevük egyébként The vibe-creators, itt lehet őket meghallgatni: http://www.myspace.com/thevibecreators

Ma délután Dávid fincsi pörit főzőt, én pedig megpróbáltam előadni a tortilla espana nevű ételt. A tortilla itt nem kukoricából készült tésztafélét jelent, hanem a rántotta változatait, a spanyol ebből az a fajta, amiben a krumpli dominál. Az arányok nem sikerültek teljesen, de finom krumpli finom olivaolajban megsütögetve, rossz nem lehet:) Mindenesetre ezen még dolgozni kell egy kicsit. 

Este pedig elmentünk egy Beatles-tribute koncertre, ami kivételesen nem éjfélkor, hanem este nyolckor kezdődött. Erről részletes beszámoló kép és hanganyaggal később.

Van pár apróság, ami számomra furcsa az itteni életben, ezekből gyűjtöttem össze párat. 

Ez első, hogy itt az iskolákban egyenruha van. Ráadásul egész csinoskák, a szokásos kockásszoknya-fehér felső vonalon mozogan, és végülis egész szépek, piros-sötétkék, sötétszöld-sötétkék, piros-zöld színek dominálnak. van olyan iskola, ahol skótszoknya szerű az egyenruha, még egy nagy biztosítótű is van elöl. és ezek a szoknyák nem kifejezetten hosszúak. Valahol a ruzafában lehet egy iskola, ahol tökjó sárga-barna zöld kockás a szoknya, az nekem nagyon tetszik. A felső a legtöbb esetben nem blúz, hanem valami teniszpóló féle, ez kicsit ront az összhatáson. Viszont még ahol blúz is van, annyir anem jókislányos az kép, legalábbis a nagyobb lányok esetében. A kislányok még aranyosak nagyon az egyenruhájukban, de nagy tiniken mr számomra máshogy fest a ruha, vagy bénán kövéríti őket, vagy kifejezetten jelmeznek hat. De lehet hogy csak én nem vagyok ehhez hozzászokva. 
Kisebb gyerekeken szoktam másfajta egyenruhát is látni, ez inkább szabadidőruhára emlékeztet,simán póló és rövidnadrág ugyanabból az a anyagból, kifejezetten játszós ruha. Nem tudom, hogy minden iskolában van-e egyenruha, de délutánonként sokszor látok anyukákat/nagymamákat, ahogy 2-3 egyencsemetét próbálnak hazaterelni. 
 

A másik, ami itt más, de nekem nagyon szimpatikus, az az, hogy itt van élet a kerekesszékesek számára is. Konkrétan az utcán, az egyetemen, mindenhol sokkal több kerekesszékest látok, fiatalt, időset egyaránt. Kávézókba, egyetemre, sőt diszkóba járnak, komolyan, amikor  a múltkor 5 pecre bementünk egy tengerparti diszkóba, akkor a 2. emeleten (!) ott ült a bárnál egy srác kerekesszékben.  Biztosan sokat segít a dolgon, hogy a járdák és a tömegközlekedés mindenhol akadálymentesítve van. Sőt, a legutóbb, amikor egy úr a valenbisi megállóban a rendszerről érdeklődött, akkor ezt egy nagyon menő metálpiros motoros kerekesszékből tette.  Ez egyébként rendszeres programmá vált, gyakorlatilag minden nap megkérdezi tőlem 1-2 ember, hogy hogyan lehet biciklihez jutni. 

A valenbisi egyébként szerintem nagyon jól működik, nagyon sokan használják. Az utolsó állomásokat most nyitják meg. Sajnos a térképen, amit kaptunk, nincs időbélyeg, így előfordul, hogy az ember odamegy egy állomáshoz, és az még nincs kész. De ugyanezek az állomások 2 nap múlva már használhatóak, pl a campuson belül most nyílt egy meg ezen a héten. Viszont sajnos a biciklik egyenetlen eloszlása miatt nem oylan egyszerű a dolog, hogy odamegy az ember a legközelebbi  állomásra, és ott lesz bickli, sokszor üres az állomás és el kell sétálni a következőig. Ezen a héten többször is így jártam. Mert hát ugye reggel az emberek elmennek a munkába meg egyetemre a biciklikkel, este meg vissza. így délután, amiko rén egyetemre indulok, a hozzánk legközelebbi állomás elég üres. Szerencsére az egyetemnél még nem volt baj a bicajjal, ott akkora forgalom van mindig ki és be, hogy mindig van hely lerakni a biciklit és mindig van amit el lehet vinni.  De olyan már volt, hogy itthon az utolsó szabad helyre toltam be a cangát. Elvben egyébként a terminál megmondja, hogy hol talál az ember szabad helyet meg elvihető bicajt, de ezt még nem sikerült használnunk. meg hát persze meg lehet nézni a neten is, csak kicsit nehézkesen. 

A közlekedést viszont itt nagyon biztonságosnak érzem (aggódó anyák megynugtatására:)). Plédául itt is sokszor van, hogy a jobbra beforduló autók keresztezik a zebrát, amin éppen a gyalogosoknak zöld van. Nos, otthon ilyenkor az autók áthúznak, vagy kikerülgetik a gyalogosokat, itt viszont az autók megállnak. Akkor is, ha én még a zebra túloldalán vagyok, és épp csak elindultam, és a kocsi 3-szor átmehetne előttem, akkor is, ha kicsit élesebbet kell fékeznie. ettől nagyon biztonságos a dolog, mert ha a gyalogosnak, biciklisnek zöld van, akkor az zöld, és az autósnak kell figyelnie. Ráadásul a zebra legtöbbször nem is a sarkon van, hanem beljebb pár méterrel, így a beforduló autók már a sarkon túl várakoznak, és így nem akadályozzák az esetleg előrefele menő forgalmat. Bár itt szerintem a legtöbb helyen van kanyarodó sáv. 

Mikor menne tönkre az ember számítógépe, ha nem a 4 hónapos külföldi tartózkodásának első hónapjában :( Reggel felkeltem, bekapcsoltam a gépet, ami felzizzent ahogyan máskor is szokott, de utána csak egy hosszú és két rövid, panaszos sípolást bírt kipréselni magából, aztán semmi. El is vittük a szervízbe. 1 hét - 10 nap csak amíg megvizsgálják. Addig Juli gépét kell használnunk ketten. Juli szerint, ha ezt kibírja a kapcsolatunk, akkor mindent :)

Szombaton nagyon sportos napunk volt. Miután degeszre ettük magunkat a kagylólevessel (ld előző bejegyzés), úgy gondoltuk, tenni kéne valamit hatalmasra nőtt hasainkkal, úgyhogy elmentünk a parkba futni és felavattuk a vadi új futócipőmet. Jól esett végre mozogni egy kicsit, mert már hetek óta nem sportoltam semmit. A park továbbra is szép volt, és jó volt együtt futni. 

Később elmentünk találkozni Daviddal illetve egy-két barátjával. A találkozó az Juliska egyeteménél (város másik fele) volt megbeszélve nem korábban, mint 23:30, elvégre hova rohanjunk. A találkozóra természetesen, most hogy van valenbisi kártyánk, biciklivel mentünk. Az odafelé vezető úton egyszer csak valami furcsa morgásra, morajlásra lettünk figyelmesek, ami egyre hangosabb és hangosabb lett, majd hirtelen hatalmas üdvrivalgássá alakult át. Ekkor jöttünk rá, hogy épp a foci stadion mellett biciklizünk és valószínűleg egy gólnak voltunk a fültanúi. Kb 25 perc alatt érkeztünkmeg az egyetemhez, ahol David már várt minket a barátaival együtt. Innen aztán elmentünk a közeli strandra, ahol leültünk és elkezdtük iszogatni italjainkat, amiket hoztunk magunkkal. Így sikerült három hét után végre eljutnunk a tengerpartra :) David barátai nagyon jó fejek. Megismerkedtünk egy fiatal jegyespárral, Rosaval és Nizarral. Rosaval, aki Venezuellából származik és leginkább spanyolul lehet vele beszélni, alaposan átbeszéltük, hogy mik az alapvető különbségek a spanyol illetve a magyar konyha között. Kaptunk is egy meghívást jövő vasárnapra hozzájuk egy paella-ra, cserébe pedig egy héttel később mi fogunk nekik valami magyar kaját főzni. Nizar egy nagyon érdekes figura. Keresztény palesztin, akit (eredtileg izraeli) szülei Venezuellában neveltek fel, aztán középiskolába Izraelben járt, majd az egyetemet már itt Valencia-ban kezdte el. Ő nagyon jól beszél angolul és jó alaposan kitárgyaltuk a közel-keleti helyzetet, sok érdekes dolgot megtudtunk tőle, főleg arról, hogy izraelben ha az ember nem zsidó, akkor nem lehet katona, ha pedig nem volt katona, akkor nehezebben tud egyetemre menni, mert nem kaphat ösztöndíjat. Esélytelen köztisztséget vállalnia, stb. Egyikünknek sem tetszik ez a dolog persze. Ráadásul a dolog súlyosbítva van a vallási és etnikai ellentétekkel,  szerinte sosem lesz béke :( meg azt is mondta, hogy az ottani emberek megszokták, hogy iylen helyzetben élnek, de az európai turistáknak furcsa, ha gépfegyveres őrök közt kell nyaralniuk.  Miután jól megbeszéltük ezeket a fontos dolgokat és a magunkkal hozott ital is kezdett elfogyni (éjjel 2 körül), elindultunk a közeli diszkóba. Ez a hely sem volt sokkal jobb, mint a múltkori, úgyhogy Julival mi nem időztünk ott túl sokat és csakúgy, mint a múltkor, megint otthagytuk a fiatalokat szórakozni :). Biciklire pattantunk a közeli valenbisi állomáson és röpke fél óra alatt hazatekertünk. Összeségében tehát futottunk 5 km-t, bicikliztünk 10-et és megitttunk 5 sört. Igazi triatlon :)

 

Miután vasárnap felkeltünk dél körül és konstatáltuk, hogy a hőmérséklet ismét elérte a 30 fokot, úgy döntöttünk, hogy ideje a strandot rendeltetésszerűen is használatba venni. Gyorsan bedobáltuk a strandfelszelésünket egy táskába, most már azt hiszem mondani sem kell, hogy biciklire pattantunk és fél óra múlva már ott is voltunk Valencia kikötőjében. Itt megkerestük az aszfaltcsíkot, amin a forma1-es autók szoktak zümmögni. Nem volt egyszerű dolgunk, mert a Valenciai városrendezők úgy döntöttek, hogy a versenypályát mindenféle virágtartókkal, meg parkolóhelyekkel kell álcázni, de végül is sikerült. Íme:

From Valencia

Azután, hogy teljesítettük ezt a nagyon fontos küldetést, ideje volt átbattyogni a napfényes, nagyon finomszemcséjű, hatalmas, homokos tengerpartra, ahol megkezdhetttük azt a jól megérdemelt, nagyon izgalmas és igen aktív tevékenységet, amit a legjobban talán az alábbi kép illusztrál:

From Valencia

Sokan nem voltak a parton, elvégre október van :), úgyhogy a helyválasztással nem volt probléma. A víz egy kicsit hideg, most már inkább csak megmártózásra alkalmas, mint hosszabb lubickolásra, de utána nagyon kellemes kifeküdni a finoman simagató napsütésbe. Miután már nagyon éhesek voltunk és két árnyalattal  pirosabbak barnábbak is, szépen összeszedtük magunkat és hazabicikliztünk, ahol éhségünk csillapítására lecsót alkalmaztunk. A lecsó elég érdekesre sikerült, mert itt nem lehet kapni a nálunk jól megszokott paprikákat, csak kaliforniait, meg zöld paprikát és persze a kolbász teljesen más jellegű, mint az otthoniak. Az eredmény így is nagyon finomra sikerült. Egy kicsit édeskés volt, de remekül harmonizált az íze a görög joghurttal, úgyhogy ismét elégedettek voltunk a konyhabeli teljesítményünkkel.

From Valencia